Volt egy visszatérő álmom:

belépek egy emberekkel teli szobába,

és megpróbálok elkerülni 
minden szemkontaktust.

Míg csak valaki észre nem vesz,

és be nem pánikolok.

Ez a valaki odasétál hozzám,

és azt mondja: 
"Szia, ez-és-ez a nevem.

És téged hogy hívnak?"

Én pedig csak hallgatok,
képtelen vagyok válaszolni.

A kellemetlen csönd után így folytatja:

"Elfelejtetted a neved?"

És még mindig hallgatok.

És akkor, lassan, mindenki más is 
a szobában felém fordul

és azt kérdezi, szinte kórusban,

(Több hang megszólal.)
"Elfelejtetted a nevedet?"

Ahogy a kántálás egyre hangosabb,
válaszolni akarok, de nem teszem.

Egy vizuális művész vagyok.

Néhány munkám humoros,

néhány egy kicsit vicces,
amolyan szomorkás módon.

Az egyik dolog, amit igazán élvezek,

az ezeknek a kis animációknak a készítése,

melyeknél minden karakternek
én kölcsönözhetem a hangom.

Voltam medve.

(Videó) Medve 
(Safwat Saleem hangja): Szia.

(Nevetés)

Safwat Saleem: voltam bálna.

(Videó) Bálna (S.S. hangja): Szia.

(Nevetés)

S.S.: Voltam üdvözlőkártya.

(Videó) Üdvözlőkártya 
(S.S. hangja): Szia.

(Nevetés)

S.S.: És a kedvencem: 
Frankenstein szörnye.

(Videó) Frankenstein szörnye
(S.S. hangja): (Morgás)

(Nevetés)

S.S.: Ennél csak morognom 
kellett egy csomót.

Néhány éve csináltam egy oktatóvideót

a videojátékok történelméről.

Annál Space Invader hangját
kellett alámondanom.

(Videó) Space Invader (S.S. hangja): Szia.

S.S.: Egy álom vált valóra.

(Nevetés)

Amikor az a videó online elérhető lett,

ott ültem a számítógép előtt,
frissítgetve az oldalt,

izgatottan várva a válaszokat.

Bejön az első hozzászólás.

(Videó) Hozzászólás: Nagyon jó.

S.S.: Ez az!

Újra frissítek.

(Videó) Hozzászólás: Remek videó.
Várom a következőt.

S.S.: Ez csak az első része volt
egy kétrészes videónak.

Ezután akartam készíteni a másodikat.

Frissítek.

(Videó) Hozzászólás: Hol van a MÁSODIK?
HOOOL? Nekem MOOOST kell! :P

(Nevetés)

S.S.: Anyukámon kívül más emberek 
is szépeket mondtak rólam,

az interneten!

Úgy éreztem, megérkeztem.

Frissítek.

(Videó) Hozzászólás: Annyira idegesítő 
a hangja. Nem bántásképp.

S.S.: Ok, nem bántódtam meg. 
Frissítés.

(Videó) Hozzászólás: Megcsinálnád újra
mogyoróvaj-szopogatás nélkül?

S.S.: Ok, ez legalább némiképp 
építő jellegű. Frissítek.

(Videó) Hozzászólás: Kérlek, 
ne használjátok ezt a narrátort,

alig lehet érteni.

S.S.: Frissítés.

(Videó) Hozzászólás: Nem követhető
az indiai akcentus miatt.

S.S.: OK, OK, OK, két dolog.

Először is, nincs indiai akcentusom.

Pakisztáni akcentusom van, világos?

És másodszor, egyértelműen
pakisztáni akcentusom van.

(Nevetés)

De a hozzászólások csak jöttek,

és arra gondoltam, 
hogy nem veszek róluk tudomást,

és elkezdek dolgozni 
a videó második részén.

Felvettem a hangot,

de ahányszor leültem szerkeszteni,

egyszerűen nem tudtam megcsinálni.

Minden egyes alkalommal 
a gyerekkoromra emlékeztetett,

amikor sokkal nehezebb volt beszélnem.

Amennyire emlékszem, 
mindig dadogtam.

Az a gyerek voltam az osztályban,

aki sose emelte fel a kezét,
ha kérdése volt -

vagy ha tudta a választ.

Amikor csörgött a telefon,

mindig a fürdőszobába rohantam,
hogy ne kelljen felvennem.

Ha tőlem függ, a szüleim mindig azt
mondták volna, hogy nem vagyok ott.

Sok időt töltöttem a fürdőszobában.

És utáltam bemutatkozni,

főleg csoportokban.

Mindig dadogtam a nevemnél,
és általában valaki mindig megkérdezte:

"Elfelejtetted a nevedet?"

Ilyenkor mindenki nevetett.

Ez a vicc sose maradhatott el.

(Nevetés)

Úgy töltöttem a gyerekkoromat,
hogy azt éreztem, ha beszélek,

mindenkinek egyértelmű, 
hogy valami baj van velem,

hogy nem vagyok normális.

Ezért többnyire csöndben maradtam.

Az, hogy képes vagyok a hangomat 
használni a munkám során,

egy hatalmas lépés volt számomra.

Amikor felveszek egy hangot,

minden egyes mondat kimondásán
többször végigszenvedem magam,

majd visszamegyek,

és kiválasztom azokat, amiknél
a legkevesebbet bénáztam.

(Hangalámondás) S.S.: A hangszerkesztés
a hangodnak a Photoshop-ja.

Lelassíthatom, felgyorsíthatom,
mélyebbé tehetem, visszhangosíthatom.

És ha dadogok közben,
és ha dadogok közben,

csak visszamegyek és kijavítom.

Ez varázslat.

S.S.: Precízen szerkesztett
hangomat használva a munkámban,

egy mód volt nekem arra, hogy
normálisnak hallhassam magamat.

De a videóra kapott hozzászólások után

többé már nem éreztem így.

Ezért abbahagytam a hangom
használatát a munkám során.

Azóta sokat gondolkodtam azon,
mit jelent normálisnak lenni.

Aztán megértettem,

hogy a "normális" leginkább
az elvárásokkal van kapcsolatban.

Hadd mutassak egy példát!

Ráakadtam erre a történetre

az ókori görög íróról, Homéroszról.

Homérosz nagyon kevés 
színt említ az írásaiban.

Ha éppen mégis beleírja,

valahogy mégis kicsit 
rosszul értelmezi őket.

Például a tengert borvörösként írja le,

az emberek arcát néha zöldként,
a bárányokat pedig lilaként.

De nem csak Homérosznál van ez így.

Ha megfigyeljük a teljes 
ókori irodalmat -

az ókori kínai, izlandi, görög, indiai

és még az eredeti héber Biblia is -

nagyon kevés színt említenek.

A legnépszerűbb elmélet 
ennek történetéről az,

hogy a kultúrák akkor kezdték
el felismerni a színeket,

amikor képesek lettek
előállítani azokat.

Tehát ha elő tudsz állítani egy színt,

csak akkor vagy képes látni is.

A piros színt, amit számos kultúrában
elég egyszerű volt előállítani -

már a korai időkben elkezdték 
megkülönböztetni.

De a kék színt, amit sokkal
nehezebb volt előállítani -

sok kultúra nem tanulta meg,
hogy állítsa elő ezt a színt,

csak sokkal később.

Nem is ismerték fel ezt a színt,
csak sokkal később.

Ezért addig, bár egy szín 
mindenhol körülvehette őket,

egyszerűen nem volt meg
a képességük, hogy lássák.

Láthatatlan volt.

Nem volt az életük része.

Ez a történet segített a saját
tapasztalatomat megérteni.

Amikor először elolvastam
a videó hozzászólásait,

első reakcióként 
személyes sértésnek vettem.

De a hozzászóló emberek nem tudták,

hogy milyen érzékeny vagyok
a hangommal kapcsolatban.

Leginkább az akcentusomat bírálták,

hogy nem normális egy 
narrátornál az akcentus.

De mit nevezünk normálisnak?

Tudjuk, hogy a lektorok több 
helyesírási hibát találnak az írásodban,

ha azt gondolják, fekete vagy.

Tudjuk, hogy a tanárok kevésbé segítenek 
a női vagy kisebbségi diákoknak.

Tudjuk, hogy az önéletrajzok,
melyeken fehér hangzású név van,

több visszahívást kapnak, 
mint a fekete hangzásúak.

Miért van ez?

A normálissal szembeni elvárásaink miatt.

Azt gondoljuk, hogy normális,

ha egy fekete tanulónak
helyesírási hibái vannak.

Azt gondoljuk, hogy normális,

ha egy lány vagy kisebbségi diák 
nem teljesít jól.

És azt gondoljuk, hogy normális,

hogy egy fehér alkalmazott jobb
választás, mint egy fekete.

De tanulmányok azt is mutatják,
hogy ez a fajta diszkrimináció

legtöbb esetben csak részrehajlás,

ami abból ered, hogy többet akarsz
segíteni azoknak, akik hozzád hasonlóak,

nem pedig ártani akarsz azoknak, 
akiket nem érzel hasonlónak.

Ez az érzés az emberekkel már 
nagyon fiatalon megmutatkozik.

Hadd mutassak egy példát!

Egy könyvtár, ami évről-évre
nyomon követi

a gyerekkönyvek szereplőit,

2014-ben azt találta, hogy a könyveknek 
csak 11 százalékában

voltak színes bőrű karakterek.

Az előtte levő évben 
ez a szám nyolc százalék volt,

miközben az amerikai gyerekek fele
ma kisebbségi háttérből származik.

A fele.

Szóval két nagy probléma van itt.

Először, a gyerekek azt hallják,
hogy bármivé válhatnak,

bármit tehetnek,

de a történetek, amiket 
a színes bőrű gyerekek hallanak,

hozzájuk nem hasonló
emberekről szólnak.

Másodszor pedig, 
a többi ember nincs tisztában azzal,

hogy milyen nagy mértékben
hasonlítanak a kisebbségekhez.

A mindennapi tapasztalataink, reményeink,

álmaink, félelmeink

és a humusz iránti imádatunk.

Felséges!

(Nevetés)

Mint a kék szín az ókori görögöknek,

a kisebbségek még nem részei annak,
amit normálisnak tekintünk,

mert a normális egyszerűen annak 
az eredménye, amivel eddig találkoztunk,

és amennyire az látható körülöttünk.

És itt válnak a dolgok nehezebbé.

Elfogadhatom azt a már meglévő elképzelést
a normálisról, hogy a normális jó,

és minden, ami a normális szűk
tartományán kívül esik, az rossz.

Vagy kétségbe vonhatom
a normális már meglévő fogalmát

a munkámmal,

és a hangommal,

és az akcentusommal,

és azzal, hogy ezen a színpadon állok,

miközben iszonyatosan félek és 
szívesebben lennék a fürdőszobában.

(Nevetés)

(Taps)

(Videó) Bárány (S.S. hangja):
Lassan újra elkezdem használni

a hangom a munkámban.

És ez jó érzés.

Nem jelenti azt, hogy nem omlok össze

legközelebb, amikor azt 
mondják, úgy beszélek,

(Motyogás) 
mintha mogyoróvaj lenne a számban.

(Nevetés)

S.S.: Ez csak azt jelenti, 
hogy már jobban értem azt,

hogy mi forog kockán,

és hogy feladni nem
egy választási lehetőség.

Az nem úgy volt, hogy az ókori görögök 
egy szép napon felébredtek, és rájöttek,

hogy az ég kék.

Évszázadokba telt az embereknek,
hogy rájöjjenek, miről nem vettek tudomást

olyan sokáig.

Folyamatosan kétségbe kell 
vonnunk a normalitás fogalmát,

mert ez biztosítani fogja nekünk,
mint a társadalomnak,

hogy végre olyannak 
láthassuk az eget, amilyen.

(Videó) Szereplők: Köszönöm. Köszönöm.
Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm.

Frankenstein szörnye: (Morgás)

(Nevetés)

S.S.: Köszönöm.

(Taps)