Thomas Jefferson kapott egy láda csontot 1796-ban, amit nem tudott beazonosítani. Egy hosszú, hegyes karom az oroszlánra emlékeztette őt, a mellső végtagcsontok azonban nagyobb állatra utaltak, ami akár 3 méteres is lehetett. Jefferson úgy vélte, hatalmas, ismeretlen észak-amerikai oroszlánfajjal van dolga, és megbízta a felfedezőket, Lewist és Clarkot, hogy pontosan tisztázzák a titokzatos ragadozó kilétét. Jefferson ládája azonban nem oroszláncsontokat rejtett. Hanem egy kihalt óriáslajháréi voltak. A prehisztorikus földi lajhár mintegy 35 millió éve tűnt fel először. Lajhárfélék tucatjai népesítették be Észak-, Közép- és Dél-Amerikát, más őslények mellett, mint pl. a masztodonok és az óriás armadillók. Egyes földi lajhárok, pl. a kétujjúak macskaméretűek voltak, de sok termetes példány is akadt köztük. Jeffersoné, a Megalonyx hozzávetőleg 1 tonnát nyomott, és ez kicsinek számított a megatheriumhoz képest, ami elérte a hat tonnát, ez egy mai elefánt súlya. A vadonban és a füves síkságon kószált, erős mellső végtagjával és hegyes karmaival növényeket túrt ki, és fára mászott, füvet legelt, leveleket és ős-avokádót fogyasztott. Lényegében az óriáslajhárnak köszönhetjük, hogy egyáltalán van ma avokádó. A kisebb állatok nem tudták lenyelni az avokádó nagyméretű magját, a lajhár viszont igen, így terjedhettek el az avokádófák mindenfelé. A földi lajhár virágkora évmilliókig tartott, de 10 000 évvel ezelőtt megfogyatkozott a számuk a nyugati félteke többi óriásemlősével együtt. A kutatók szerint vagy a jégkorszak bekövetkezése okozta a földi lajhárok kihalását, vagy versenyképesebb fajok megjelenése, talán épp az emberé, aki akkoriban jelent meg a területen, amikor a legtöbb lajhárféle kihalt. A kisebb méretűek közül némelyik túlélte, és felköltözött a fák tetejére. Ma hat családjuk maradt fenn, ezek a Közép- és Dél-amerikai esőerdők lombkoronájában élnek. A fán függeszkedve könnyű elkerülni a ragadozókat, és mindig akad elegendő táplálék. Ám ennek az étrendnek hátránya is van. Az állatok energiát nyernek a táplálékból, és ezt az energiát mozgássá alakítják, fenntartva testhőmérsékletüket, működésben tartva szerveiket és a túléléshez szükséges összes tevékenységet. A levelekben viszont nincs elég energia, és azt is nehéz kinyerni belőle. A legtöbb növényevő energiában gazdagabb táplálékkal egészíti ki a lombfogyasztást, például gyümölccsel és magokkal. A lajhár viszont, különösen a háromujjú szinte kizárólag faleveleken él. Kifinomult technikát fejlesztettek ki a szegényes étrend ellensúlyozására. Először is, a lehető legtöbb energiát kinyerik a táplálékukból. Összetett gyomruk van, testük egyharmadát elfoglalja, és családtól függően egy evés után 5-7 napig, vagy akár hetekig eltart az emésztésük. A következő tényező az, hogy a lehető legkevesebb energiát fogyasztják. Ez úgy lehetséges, hogy a lajhárok igen keveset mozognak. Idejük nagy részét evéssel, pihenéssel vagy alvással töltik. Hetente csak egyszer ereszkednek le a lombkoronából, üríteni. Ha mégis mozognak, az nem éppen gyors. Kb. öt percbe telne egy lajhárnak átkelni egy átlagos utca túloldalára. Ez a kényelmes élettempó azt is jelenti, hogy a lajhárnak nem kell túl sok izom. Mintegy 30%-kal kisebb izomtömegük van, mint más, hasonló méretű állatoknak. Ahhoz sem használ sok energiát, hogy melegen tartsa magát, testhőmérséklet-ingadozása 5 Celsius-fokos is lehet, ami kevesebb, mint egy hidegvérű hüllőé, de több, mint a legtöbb emlősé. Ez a testi és életmódbeli alkalmazkodás egészen lecsökkenti energiafelhasználását, vagyis alacsony a metabolikus rátája. Az emlősök közül a háromujjú lajhár anyagcseréje a leglassabb. A második az óriáspandáé, a harmadik pedig a kétujjú lajháré. A lassú mozgás lehetővé tette, hogy a lombkoronában éljenek. Ugyanakkor más élőlények számára is kiváló élőhelyet teremtett, pl. az algák nemcsak rejtőszínt adnak, hanem ínyenc csemegét is jelentenek nekik. Ha a lajhárok nem is óriások többé, ám ettől még ugyanolyan figyelemreméltó lények.