Ha az éjszakai ég mélyébe nézel,

csillagokat látsz,

és ha még messzebbre nézel, 
még több csillagot.

Még messzebb, galaxisokat, és
még messzebb, még több galaxist.

Ám ha mind messzebb és messzebb tekintesz,

végül semmit sem látsz... jó sokáig.

míg fel nem tűnik egy halvány derengés,

a Big-Bang, az ősrobbanás utófénye.

Az ősrobbanás olyan szakasz volt
a korai univerzumban,

amikor minden, amit ma
az éji égbolton látni,

egyben volt még egy hihetetlenül apró,

hihetetlenül forró,
hihetetlenül háborgó tömegben,

és abból pattant elő minden, amit látunk.

Nos, az utóderengést már feltérképeztük:

nagy pontossággal,

és amikor azt mondom, mi,
úgy értem, mások.

(Derültség)
Feltérképeztük a derengést,

elképesztő pontossággal,

és az egyik meghökkentő dolog az,

hogy csaknem teljesen 
egyenletesnek bizonyult.

14 milliárd fényév erre,

és 14 milliárd fényév arra:

ugyanaz a hőmérséklet.

Nos, 14 milliárd év telt el

a Big Bang óta,

így a derengés halványabb és hidegebb.

Jelenleg 2,7 K a hőmérséklete.

De nem pontosan 2,7 kelvin:

hanem 2,7 fok és kb.

százezred foknyi ingadozás.

Itt egy kicsit melegebb,

ott egy kicsit hidegebb,

és ez hihetetlenül fontos
minden jelenlévő számára,

mert ahol egy csöppet melegebb van,

ott egy csöppet több az anyag,

és ahol egy csöppet több az anyag,

ott galaxisok vannak és galaxishalmazok

és szuperhalmazok

és mindaz a struktúra,
amit a kozmoszban látni.

És ezek az ici-pici egyenetlenségek --

0,002% az egész --

kvantummechanikai fodrozódásként kezdték

a korai univerzumban, majd szétterültek

az egész hatalmas kozmoszban.

Bámulatos!

De nem ezt fedezték fel hétfőn:

amit hétfőn felfedeztek, még őrületesebb.

Szóval hétfőn a következő derült ki:

Képzeljék el, hogy fognak egy harangot,

és rávernek egy pöröllyel.

Mi fog történni? Megkondul.

De egy idő után a kongás halkul,

és egyre halkul,

míg egyáltalán nem hallják már.

A korai univerzum sűrűsége óriási volt,

akár egy fémé, sőt sokkal nagyobb,

mely ha ütést kap, megkondul,

de ez a kongás

magát a téridőszerkezetet érintette volna,

és a kvantummechanika lett volna a pöröly.

Amit hétfőn felfedeztek,

az bizonyítéka volt a kongásnak,

ami a korai univerzum téridejében zendült,

ún. gravitációs hullámok formájában,

a legkorábbi időszakban --

és íme a bizonyíték:

Azok a hullámok már rég elmosódtak.

Amikor sétál az ember,

nem fodrozódik-ficánkol.

A tér szerkezetének gravitációs hullámai

gyakorlatilag észrevehetetlenek.

De korábban, amikor az univerzum

utoljára "felderengett",

a gravitációs hullámok

kissé megcsavarintották a szerkezetét

annak a fénynek, amit látunk.

Tehát az éjszakai ég mélyébe nézve --

ami azt illeti, ezek a fiúk
3 évet húztak le a Déli-sarkon,

mereven bámulva át a leghidegebb,

legtisztább levegőn, amit találni lehet,

studírozva az éjszakai ég mélyének

derengését, finom csavarodásokat keresve,

melyek jelképei, jelei

a gravitációs hullámoknak,

a korai univerzum megkondulásának.

És végre hétfőn bejelentették,

hogy megtalálták.

És ami számomra a legbámulatosabb,

az nem maga a kongás, 
bár elképesztő az is.

Ami teljesen lenyűgöz,

amiért kiálltam ide a színpadra, az az,

hogy ez valami mély dolgot
árul el a korai univerzumról.

Elmondja nekünk, hogy mi

és minden, ami körülvesz minket,

lényegében egy nagy buborék --

és épp ez a felfúvódás lényege --

egy nagy buborék,
amit valami más vesz körül.

Ez nem döntő bizonyítéka az inflációnak,

de ha van más magyarázat
a felfúvódáson kívül,

az is ide vezet.

Ez egy elmélet, egy gondolat,

mely jó ideje kering:

sose hittük, hogy megtapasztalható.

Jó okkal hittük, hogy sosem találunk

ütős bizonyítékot erre, márpedig ez az!

De az igazán őrületes idea az,

hogy ez a buborék csak egy a sok közül

egy óriási, fortyogó,
egyetemes katyvaszban.

Sose fogjuk látni ezt a külső izét,

de ha elmegyünk a Déli-sarkra,
és lehúzunk 3 évet,

az éji égbolt szerkezeti
részleteinek fürkészésével,

kikövetkeztethetjük,

hogy az univerzumunk
valahogy úgy néz ki.

És ez elképesztő számomra.

Nagyon köszönöm.

(Taps)