Úgy döntöttem, hogy az első szó,
amely ma elhangzik,

az "Kolumbia" lesz.

Az ok amiért - nem tudom hányan
látogattak el Kolumbiába,

de Brazilia északi 
határánál helyezkedik el.

Gyönyörű ország

nagyszerű emberekkel,
mint én és mások -- (Nevetés) --

lenyűgöző növény- és állatvilággal
rendelkezik.

Vízzel; minden, amitől tökéletes lehet,

- viszont van némi problémánk.

Talán hallottak már róla.

Nekünk van a legrégebbi időktől
működő gerillahadseregünk.

Több mint 50 éve létezik,

ami azt jelenti,
hogy az életem során

egyetlen napom sem telt el békében
a saját országomban.

A gerilla -- a fő csoport a
KFFE gerillák,

Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői --

emberrablásból, zsarolásból,
drogkereskedésből,

illegális bányászatból
finanszírozzák a háborút.

Volt terrorizmus.
Volt random bombaledobás.

Tehát ez így nem jó.
Nagyon nem jó.

Ha megnézzük, hogy 50 éven belül
hány ember szenvedett ezek miatt,

kiderül, hogy több mint 5,7 milliót
lakoltattak ki.

Ez a világ legnagyobb kilakoltatott
népessége, és ez a konfliktus

220 000 életet követelt.

Kissé olyan, mint a Bolívar harcok voltak.

Rengeteg fölöslegesen elhunyt ember.

Most a béketárgyalások közepette vagyunk,

próbáltuk békésen megoldani a problémát,

és ennek részeként,

kipróbáltunk valami teljesen
szokatlan stratégiát:

karácsonyi fényeket.

Tehát karácsonyi fények - 
most pedig gondolják,

vajon mi a francról fog ez beszélni?

Óriási fákról fogok beszélni,

amelyeket kilenc stratégiai ösvényen
helyeztünk el a dzsungelben,

karácsonyi fényekkel díszítve.

Ezek a fák 331 gerilla leszerelésében
segítettek,

ami kb. öt százalékot jelentett akkor.

Éjszaka felkapcsoltuk a fényeket
a fákon,

és a mellettük lévő táblákon ez állt:

Ha a karácsony el tud jönni a dzsungelbe, 
akkor te is haza tudsz jönni.

Tedd le a fegyvert!

Karácsonykor minden lehetséges.

Honnan tudjuk, hogy ez működött?

331 példánk volt rá, ami elég jó,

de azt is tudjuk, hogy kevesen látták,

ám tudjuk, hogy sokan hallottak róla,

és ezt azért tudjuk,

mert folyamatosan beszélgetünk 
leszerelt gerillákkal.

Nézzük meg, mi volt négy évvel
a fák előtt.

Négy évvel a fák előtt,
a kormány a segítségünket kérte

egy kommunikációs stratégia 
kidolgozásában,

azért, hogy minél több gerillát
elszakítsunk a dzsungeltől.

A kormánynak volt egy hadi stratégiája,

egy jogi stratégiája,

egy politikai stratégiája,
de azt mondták:

"Nem igazán van 
kommunikációs stratégiánk,

és valószínűleg jó lenne egy."

Tehát úgy döntöttünk,
hogy fejest ugrunk ebbe,

mert ez egy lehetőség a konfliktus
kimenetelének befolyásolására,

amit tetteink és a rendelkezésünkre
álló eszközök révén érhetünk el.

De keveset tudtunk erről.

Kolumbiában ezt nem értettük;
ha városban élsz,

nagyon távol vagy a háború
tényleges helyszíneitől,

ezért nem igazán érted.

Mi engedélyt kértünk a kormánytól,

hogy minél több gerillával
felvehessük a kapcsolatot.

Nagyjából 60 személlyel beszélgettünk,

amíg teljesen megértettük,
hogy mi a gond.

Arról beszéltünk -- elmondták, 
hogy miért csatlakoztak a gerillákhoz,

miért léptek ki, mik az álmaik,

mik azok, amik frusztrálják őket,

és azokból a beszélgetésekből
jöttünk rá a dolgok nyitjára,

amely az egész kampány alapjául szolgált:

az, hogy a gerillák ugyanúgy 
a szervezet rabjai,

mint azok, akiket túszul ejtenek.

Az elején annyira meghatottak 
ezek a történetek,

annyira lenyűgöztek,

hogy azt hittük, a velük való kommunikáció
legjobb módja,

ha saját magukat hallhatják.

Így kb. száz különböző történetet
vettünk fel az első évben,

amelyeket a rádióban 
és a tévében lejátszottak

azért, hogy a dzsungelben lévő
gerillák hallhassák saját történeteiket,

vagy a sajátjukhoz hasonlókat,

és amikor meghallgatták, kiléptek.

Szeretném elmesélni az egyik történetet.

Ő itt Giovanni Andres.

25 éves volt, amikor ezt a képet
készítettük róla.

Hét évig volt gerillák közt,
és nemrég lépett ki.

Az ő története a következő:

17 évesen sorozták be,

majd később besoroztak az ő osztagába

egy szép lányt,
akivel egymásba szerettek.

Arról beszéltek, milyen családjuk lesz,

milyen nevet adnak a gyerekeiknek,

milyen életük lesz, ha otthagyják
a gerillahadsereget.

De mint kiderült,

a szerelmet szigorúan tiltották
az alacsonyabb rangúak között,

ezért amikor kitudódott, 
szétválasztották őket.

A fiút elküldték messzire, 
a lány pedig maradt.

A lány ismerte a környéket,

ezért egy este, amikor szolgálatban volt,

egyszerűen elment,

beállt a hadseregbe, 
kilépett a gerillák közül.

Ő az egyik személy, akivel 
volt szerencsénk beszélni.

Nagyon meghatott minket ez a történet,

készítettünk egy rádiófelvételt,

és mint kiderült,

nagyon messze,
sok kilométerrel északra,

a fiú hallotta őt a rádióban,

és amikor meghallotta a lányt,
ezt mondta: "Mit keresek én itt?

Ő ki mert lépni.
Nekem is azt kell tennem."

És megtette.

Két nap és két éjszaka gyalogolt,

kockáztatta az életét és kilépett,

csak azt szerette volna, 
hogy láthassa a lányt.

Ez volt az egyetlen gondolata.

És végül találkoztak.

Tudom, most azt kérdezik, 
hogy tényleg találkoztak-e.

Tényleg találkoztak.

A lányt 15 évesen sorozták be,
majd 17 évesen lépett ki,

nyilván voltak akadályok is,

de tényleg találkoztak.

Nem tudom, hogy most együtt vannak-e,
de kideríthetem. (Nevetés)

Amit biztosan tudok az az, hogy
a rádiós stratégiánk működött.

A gond az, hogy az alacsonyabb rangú
gerillák között működött.

Nem működött viszont a parancsnokoknál,

a nehezebben helyettesíthető
embereknél,

mert toborozni könnyű, de rangidős 
parancsnokokat nehéz találni.

Úgy gondoltuk, ugyanazt a stratégiát
használjuk.

Beszéljenek parancsnokok
a parancsnokokhoz.

Olyan messzire jutottunk, hogy 
volt gerilla parancsnokok

hangszórókon keresztül, 
helikopterekről beszéltek

azokhoz, akikkel együtt háborúztak,
mondván:

"Egy jobb élet vár rátok odakint,"

"Jól vagyok," 
"Nem éri meg," stb.

De ahogyan azt önök is el tudják képzelni,
nagyon könnyű volt ezt ellensúlyozni,

hiszen mit mondhatna erre
egy gerilla?

"Igen, persze, ha nem mondja ezeket,
akkor megölik."

Tehát könnyű volt, és nekünk
hirtelen nem maradt semmink,

mert a gerillák azt terjesztették,

hogy mindezeket azért teszik,

mert másképp veszélyben lennének.

Egy nagyszerű személy a csapatunkból

ezt mondta,
"Tudjátok mit figyeltem meg?

Azt figyeltem meg, hogy karácsony táján

óriási a leszerelések száma,

amióta a háború elkezdődött."

Ez hihetetlen volt,

mert arra jöttünk rá, hogy hozzájuk,
mint emberi lényhez, és nem mint

a katonához, kell beszélnünk.

Abba kellett hagynunk azt, hogy

kormányról és hadseregről beszéljünk,

egyetemes értékekről kellett beszélnünk,

emberségről kellett beszélnünk.

És ekkor történt a karácsonyfás eset.

Ez a kép,

ez a karácsonyfák tervezése,

és a személy, akit ott láthatnak,
három csillaggal,

ő Juan Manuel Valdez kapitány.

Valdez kapitány volt ez első
magas rangú tiszt,

aki helikoptereket adott
és a szükséges támogatást,

ahhoz, hogy ezeket a 
karácsonyfákat felállítsuk.

A gyűlésen olyas valamit mondott,
amit sose fogok elfelejteni.

Azt mondta: "Akarom ezt csinálni, 
mert a nagylelkűség erőssé tesz,

erősnek érzem magam tőle."

Elérzékenyülök, amikor eszembe jut,

mert később a harcban megölték
és nagyon hiányzik nekünk,

de szerettem volna, ha látják őt, 
mert nagyon-nagyon fontos volt.

Mindannyiunkat támogatott, 
hogy felállítsuk a karácsonyfákat.

Később az történt, 
hogy a gerillák, akik

a karácsonyfa-akció alatt kiléptek,

ezt mondták: " Ez nagyon jó,
a karácsonyfák nagyon menők,

de elmondok valamit:
mi már nem igazán gyalogolunk.

A folyókon közlekedünk."

Tehát a folyók a dzsungel autópályái,

ezt tudhattuk meg,

és a legtöbb besorozás a folyó menti
falvakban történik.

Ezért elmentünk ezekbe a 
folyó menti falvakba,

és megkérdeztük az embereket,

-- páran valószínűleg a gerillák 
rokonai voltak --

"Mit üzennek a gerilláknak?"

Több mint 6 000 üzenetet 
gyűjtöttünk össze.

Egy pár közülük feljegyzés volt, 
ami azt írta, lépj ki.

Volt pár játék.
Volt pár cukorka.

Levették ékszereiket,
kis keresztjeiket és vallásos dolgaikat,

majd betették őket ezekbe az
úszó gömbökbe, amiket a folyóra tettünk,

hogy majd éjszaka megtalálják őket.

Leengedtünk ezernyi gömböt a folyón,

majd később összeszedtük,
ami maradt.

Rengeteget begyűjtöttek.

Ez átlagosan hat óránként
egy leszerelést eredményezett;

hihetetlen volt és üzenete pedig ez volt:
Gyere haza karácsonykor!

Ezután következett a békefolyamat,

és amikor ez elkezdődött,

a gerillák szemlélete
teljesen megváltozott.

Megváltozott, mert

arra gondolsz, hogy "Hát, 
ha van békefolyamat,

akkor ennek valószínűleg vége.

Valamikor kilépek."

A félelmeik megváltoztak,

és a félelmek nem arról szóltak:
"Megölnek?"

Ez volt a félelmük: "Elutasítanak?

Amikor innen kilépek,
elutasítanak?"

Múlt karácsonykor megkértük --

27 gerilla édesanyjával vettük fel 
a kapcsolatot,

és megkértük, hogy adjanak
olyan képeket a gyerekeikről,

amelyeken csak magukat ismerhetik fel,
hogy ne veszélyeztessük az életüket,

és megkértük őket, hogy a
leganyaibb üzenetet küldjék,

ami ez volt: "Mielőtt gerilla lettél, 
az én gyerekem voltál,

gyere haza, várlak téged!"

Itt láthatják a képeket.
Megmutatok egy párat.

(Taps)

Köszönöm!

Elvittük ezeket a képeket
különböző helyekre,

és sokan visszatértek;

nagyon szép élmény volt.

Akkor eldöntöttük, hogy a 
társadalommal foglalkozunk.

Karácsony táján az édesanyákkal 
foglalkoztunk.

Most beszéljünk a többi emberről.

Lehet, hogy tudják, lehet, hogy nem, 
de idén volt a világkupa,

és Kolumbia nagyon jól játszott,
egységesítő pillanat volt ez Kolumbiának.

A következőket mondtuk a gerilláknak:

"Gyere, szakadj el a dzsungeltől.
Tartogatunk neked egy helyet."

Ez volt a tévében, és minden
más fajta sajtóban:

"Tartogatunk neked egy helyet."

Ebben a reklámban a katona azt mondja:

Tartogatok neked egy helyet
itt a helikopterben magam mellett,

hogy hagyd magad mögött a dzsungelt,
és élvezd a világkupát."

Volt focisták, rádióbemondók,

mindenki tartogatott egy helyet
a gerilláknak.

Amióta elkezdtük ezt a munkát,
több mint nyolc éve,

17 000 gerilla szerelt le.

Én nem -- (Taps)

Köszönöm.

nem állítom, hogy ez kizárólag
csak nekünk köszönhető,

de tudom, hogy a mi munkánk,
és amit mi teszünk,

sokuknak segített abban, hogy
fontolóra vegyék a leszerelést,

és sokuknak segített meghozni
a végső döntést.

Ha ez igaz, akkor még mindig a reklám
a legnagyobb változtató erejű eszköz,

ami rendelkezésünkre áll.

Nem csak a saját magam nevében 
beszélek,

hanem a kollégák nevében is,
akiket itt látok,

akik reklámokkal foglalkoznak,

és az egész csapatom nevében,
akikkel együtt dolgoztam,

hogy ha meg akarod változtanti a világot,

vagy ha békét szeretnél,
hívj minket!

Szívesen segítünk.

Köszönöm!

(Taps)