1796-ban Edward Jenner tudós

tehénhimlővírusból származó anyaggal
oltott be egy nyolcéves fiút

abban a reményben, hogy az megadja
a szükséges védettséget,

így megmentve az embereket 
a halálos feketehimlő-vírustól.

Sikeres volt.

A nyolcévest beoltották a betegség ellen,

és ez volt a legelső védőoltás.

De miért is működött?

Hogy megértsük az oltóanyagok működését,

meg kell ismernünk az immunrendszer
fertőző betegségekkel szembeni

védekező mechanizmusát.

Amikor idegen mikrobák
támadnak szervezetünkre,

az immunrendszer egy sor választ indít el,

hogy azonosítsa és eltávolítsa 
azokat a testünkből.

Az immunválasz működésének jelei

az általunk tapasztalt köhögés,
tüsszögés, gyulladás és láz,

feladata elkapni, pusztítani és kiirtani
testünkből a fenyegető baktériumokat.

Ezek a velünk született immunválaszok
indítják be a második védvonalunkat is,

amit adaptív immunitásnak nevezünk.

Speciális B és T sejtek kapcsolódnak be
a mikrobák elleni küzdelembe,

továbbá információkat is 
raktároznak el azokról,

megőrzik a betolakodóval történt
találkozás emlékét,

és a leghatásosabb ellenválaszt.

Ez a tudás igen hasznos,

mikor ugyanaz a kórokozó
ismét megtámadja a szervezetet.

De a tudatos válasz ellenére 
továbbra is van némi rizikó,

mivel szervezetünknek idő kell, 
hogy megtanulja,

miként reagáljon a kórokozókra,
és hogyan építse fel a védelmeit.

És még ezek után is,

ha egy szervezet túl gyenge vagy fiatal, 
hogy védekezzen a fertőződés ellen,

komoly veszéllyel nézhet szembe, 
ha a kórokozó különösen erős.

De mi lenne, ha fel tudnánk készíteni 
szervezetünk immunválaszát,

még mielőtt megbetegszünk?

Itt jön a képbe az oltás.

Ugyanazon elvek alapján, amelyet a test 
használ védelmének kialakításában,

tudósok a test adaptív immunrendszerének 
beindítására használják az oltást,

anélkül, hogy kitennék az embereket
a teljes erejű betegségnek.

Ennek eredménye a számos különböző típusú

egyedileg működő oltás.

Először is, vannak az élő, 
legyengített oltóanyagok.

Ezek tartalmazzák magukat a patogéneket
de sokkal gyengébb, szelídebb formájukban.

Következő csoport: inaktivált vakcinák; 
ezek elölt patogéneket tartalmaznak.

Az oltóanyag legyengítése 
és inaktiválása biztosítja,

hogy a kórokozók nem idéznek elő
súlyos betegséget.

De a betegséghez hasonlóan, 
előidézik az immunválaszt,

megtanítják a szervezetet, 
hogy felismerje a fertőzést

az előzőleg megismert
patogének profilja alapján.

Az élő legyengített vakcinák hátránya,
hogy gyártásuk nehézkes lehet;

mivelhogy élők és elég fertőzőképesek,

gyengébb immunrendszerű emberek,
nem olthatóak be velük,

míg az inaktivált oltóanyagok
nem biztosítanak hosszan tartó immunitást.

Az ellenanyagot tartalmazó 
oltások csoportja

csupán a patogén egyetlen részét,

az immunválaszt előidéző anyagot,
az antigént tartalmazzák.

Az antigének alkotóik szerinti tovább
csoportosíthatóak

fehérjékre vagy a poliszacharidokra,

ezen oltóanyagok speciális immunválasz
előidézésére képesek.

Kutatók már teljesen új 
vakcinatípuson dolgoznak,

a DNS vakcinán.

Ezen típushoz, azon antigének kódolásáért
felelős géneket izolálnak,

melyek előidézik a szükséges patogének
elleni immunválaszt.

Amikor ezt emberi szervezetbe oltjuk be,

a gének a sejteket arra kényszerítik,
hogy antigéneket állítsanak elő.

Ez erősebb immunválaszt vált ki,

ezáltal felkészíti a szervezetet
a jövőbeli fertőzésre,

és mivel az oltóanyag csupán 
gé-nalkotóelemeket tartalmaz,

így nincs abban semmilyen 
más alkotója a kórokozónak,

mely betegséghez vezetne 
és árthat a beoltottaknak.

Ha ezek az oltóanyagok beválnak,

akkor hatékonyabb kezeléseket 
fejleszthetünk ki

az ínvazív patogének ellen
az elkövetkezendő években.

Ahogy Edward Jenner elképesztő felfedezése

több évtizeden át
ösztönözte a modern orvostudományt,

az oltóanyagok további fejlesztése

talán, egy napon olyan betegségek,
mint a HIV,

a malária,

vagy az Ebola kezelését is
lehetővé teszik.