Egy hosszú nap során Shennong, az isteni földműves az erdőt járva ehető magvakat és növényeket keresett, és véletlenül 72-szer megmérgezte magát. Mielőtt azonban a méreg végezhetett volna vele, egy levél röppent a szájába. Ő megrágta kicsit és feléledt tőle, így fedeztük fel a teát. Vagy legalább is így szól egy ősi legenda. A tea valójában nem gyógyítja a mérgezést, de Shennong, a kínai mezőgazdaság mitikus felfedezőjének története, rávilágít a tea ősi Kínában betöltött jelentőségére. Archeológiai leletek azt sugallják, hogy itt már 6 000 évvel ezelőtt termesztettek teát, vagyis 1500 évvel a gízai piramisok megépülése előtt. Az eredeti kínai teanövény megegyezik a világon ma mindenhol termesztett fajtával, eredetileg mégis teljesen máshogy fogyasztották. Zöldségként ették, vagy zabkásába főzték. A teát 1500 évvel ezelőtt kezdtük evés helyett meginni, amikor rájöttek, hogy hőhatás és nedvesség kombinációjával változatos és összetett ízeket lehet a zöld levelekből előcsalogatni. Az elkészítési módok több évszázados csiszolódása után, bevett módszer lett a tea hevítése, adagokra csomagolása, porrá őrölése, és forró vízzel elegyítése, így készült a muo cha vagy matcha nevű ital. A matcha olyan kedvelt lett, hogy kifejlődött az ősi kínai teakultúra. A teáról könyveket írtak és költőket ihletett, uralkodók kedvenc itala és művészek eszköze lett. Különös képeket rajzoltak a tea habjába, hasonlóan a mai kávézókban látható eszpresszó-művészethez. Az első teanövényt Japánba egy japán szerzetes hozta a 9. századi Tang-dinasztia alatt. A japánok idővel kifejlesztették a sajátos teaszertartásaikat, melyekből megszületett a japán teaceremónia. A 14. századi Ming-dinasztia alatt pedig a kínai császár a kialakult felhasználását sütibe préselt teáról leveles teára változtatta. Ekkor még gyakorlatilag Kína kezében volt a világ összes teafája, ezáltal a tea a harmadik legfontosabb kínai exportcikk volt a porcelán és a selyem mellett. Kína jókora hatalomhoz és gazdasági befolyáshoz jutott azzal, hogy a teázás elterjedt a világban. Az 1600-as évek elején látványosan fellendült a kereskedelem, amikor a holland kereskedők nagy mennyiségben hozták a teát Európába. Sokak szerint Bragança Katalin, portugál nemesasszony szerettette meg a teázást az angol arisztokrácia körében, miután 1661-ben hozzáment II. Károly angol királyhoz. Akkoriban Nagy-Britannia a saját gyarmati birodalmának kiterjesztésén és új világhatalommá válásán dolgozott. És Nagy-Britannia növekedésével a tea iránti kereslet is nőtt a világban. 1700-ra a tea Európában már tízszer annyiba került, mint a kávé, miközben a növényt még mindig csak Kínában termesztették. A tea annyira jövedelmező volt, hogy a világ leggyorsabb vitorlása, a klipper hajó is, a nyugati kereskedővállalatok intenzív versenyéből született meg. Versengtek, hogy teájuk először érjen vissza Európába, így szerezve nekik a legnagyobb profitot. Eleinte Nagy-Britannia ezüsttel fizetett Kínának a teáért. Amikor ez túl drága lett, azt javasolták, hogy a teát cseréljék el egy másik anyagra, az ópiumra. Ez közegészségügyi problémát okozott Kínában, mert az emberek kezdtek rászokni a drogra. Majd 1839-ben egy kínai hivatalnok arra utasította embereit, hogy a Kína feletti brit hatalom elleni tiltakozásul, hatalmas brit ópiumszállítmányokat semmisítsenek meg. Ez kirobbantotta a két nemzet közötti első ópiumháborút. A harcok egészen 1842-ig tomboltak a kínai partok mentén, amikor a legyőzött Qing-dinasztia átengedte Hong Kong kikötőjét a briteknek, és kedvezőtlen feltételek mellett kereskedett tovább. A háború egy évszázadon át gyengítette Kína globális pozícióját. A Brit Kelet-indiai Társaság is akart teát termeszteni és növelni piaci részesedését. Ezért megbízták Robert Fortune botanikust, hogy titokban lopjon teanövényt Kínából. Ő álcába bújva veszélyes útra indult Kína hegyvidéki teatermesztő területeire, míg végül sikerült teafákat és tapasztalt munkásokat az indiai Dardzsilingbe csempésznie. A növény onnan még tovább terjedt, és napi fogyasztási cikké nőtte ki magát. Ma a tea a világon a második legtöbbet fogyasztott ital a víz után, és az édes török teától a sós, vajas tibeti teáig, majdnem annyi elkészítési módja van, mint ahány kultúra létezik a Földön.