Egy hosszú nap során Shennong,
az isteni földműves az erdőt járva
ehető magvakat és növényeket keresett,
és véletlenül 72-szer megmérgezte magát.
Mielőtt azonban a méreg
végezhetett volna vele,
egy levél röppent a szájába.
Ő megrágta kicsit és feléledt tőle,
így fedeztük fel a teát.
Vagy legalább is így szól egy ősi legenda.
A tea valójában nem gyógyítja a mérgezést,
de Shennong,
a kínai mezőgazdaság
mitikus felfedezőjének története,
rávilágít a tea ősi Kínában
betöltött jelentőségére.
Archeológiai leletek azt sugallják,
hogy itt már 6 000 évvel ezelőtt
termesztettek teát,
vagyis 1500 évvel
a gízai piramisok megépülése előtt.
Az eredeti kínai teanövény
megegyezik a világon
ma mindenhol termesztett fajtával,
eredetileg mégis
teljesen máshogy fogyasztották.
Zöldségként ették, vagy zabkásába főzték.
A teát 1500 évvel ezelőtt kezdtük
evés helyett meginni,
amikor rájöttek, hogy hőhatás
és nedvesség kombinációjával
változatos és összetett ízeket lehet
a zöld levelekből előcsalogatni.
Az elkészítési módok több évszázados
csiszolódása után,
bevett módszer lett a tea hevítése,
adagokra csomagolása,
porrá őrölése,
és forró vízzel elegyítése,
így készült a muo cha
vagy matcha nevű ital.
A matcha olyan kedvelt lett,
hogy kifejlődött az ősi kínai teakultúra.
A teáról könyveket írtak
és költőket ihletett,
uralkodók kedvenc itala
és művészek eszköze lett.
Különös képeket rajzoltak a tea habjába,
hasonlóan a mai kávézókban látható
eszpresszó-művészethez.
Az első teanövényt Japánba
egy japán szerzetes hozta
a 9. századi Tang-dinasztia alatt.
A japánok idővel kifejlesztették
a sajátos teaszertartásaikat,
melyekből megszületett
a japán teaceremónia.
A 14. századi Ming-dinasztia alatt pedig
a kínai császár a kialakult felhasználását
sütibe préselt teáról
leveles teára változtatta.
Ekkor még gyakorlatilag Kína kezében volt
a világ összes teafája,
ezáltal a tea a harmadik legfontosabb
kínai exportcikk volt
a porcelán és a selyem mellett.
Kína jókora hatalomhoz
és gazdasági befolyáshoz jutott azzal,
hogy a teázás elterjedt a világban.
Az 1600-as évek elején látványosan
fellendült a kereskedelem,
amikor a holland kereskedők
nagy mennyiségben hozták a teát Európába.
Sokak szerint Bragança Katalin,
portugál nemesasszony
szerettette meg a teázást
az angol arisztokrácia körében,
miután 1661-ben hozzáment
II. Károly angol királyhoz.
Akkoriban Nagy-Britannia a saját
gyarmati birodalmának kiterjesztésén
és új világhatalommá válásán dolgozott.
És Nagy-Britannia növekedésével
a tea iránti kereslet is nőtt a világban.
1700-ra a tea Európában
már tízszer annyiba került, mint a kávé,
miközben a növényt még mindig
csak Kínában termesztették.
A tea annyira jövedelmező volt,
hogy a világ leggyorsabb vitorlása,
a klipper hajó is,
a nyugati kereskedővállalatok
intenzív versenyéből született meg.
Versengtek, hogy teájuk először
érjen vissza Európába,
így szerezve nekik a legnagyobb profitot.
Eleinte Nagy-Britannia
ezüsttel fizetett Kínának a teáért.
Amikor ez túl drága lett,
azt javasolták, hogy a teát cseréljék el
egy másik anyagra, az ópiumra.
Ez közegészségügyi problémát
okozott Kínában,
mert az emberek kezdtek rászokni a drogra.
Majd 1839-ben egy kínai hivatalnok
arra utasította embereit,
hogy a Kína feletti
brit hatalom elleni tiltakozásul,
hatalmas brit ópiumszállítmányokat
semmisítsenek meg.
Ez kirobbantotta a két nemzet közötti
első ópiumháborút.
A harcok egészen 1842-ig tomboltak
a kínai partok mentén,
amikor a legyőzött Qing-dinasztia
átengedte Hong Kong kikötőjét a briteknek,
és kedvezőtlen feltételek mellett
kereskedett tovább.
A háború egy évszázadon át gyengítette
Kína globális pozícióját.
A Brit Kelet-indiai Társaság
is akart teát termeszteni
és növelni piaci részesedését.
Ezért megbízták Robert Fortune botanikust,
hogy titokban lopjon teanövényt Kínából.
Ő álcába bújva veszélyes útra indult
Kína hegyvidéki teatermesztő területeire,
míg végül sikerült teafákat
és tapasztalt munkásokat
az indiai Dardzsilingbe csempésznie.
A növény onnan még tovább terjedt,
és napi fogyasztási cikké nőtte ki magát.
Ma a tea a világon a második legtöbbet
fogyasztott ital a víz után,
és az édes török teától
a sós, vajas tibeti teáig,
majdnem annyi elkészítési módja van,
mint ahány kultúra létezik a Földön.