Pár évvel ezelőtt

édesanyámnak ízületi csúza lett.

A csuklói, térdei és lábujjai megduzzadtak
bénító, krónikus fájdalmat okozva.

Le kellett százalékoltatnia magát.

Nem jött többé el a helyi mecsetünkbe.

Egyes reggeleken még a fogmosás is túl
fájdalmasnak bizonyult számára.

Segíteni akartam rajta.

De nem tudtam, hogyan lehetne.

Nem vagyok orvos.

Viszont gyógyászati történész vagyok.

Úgyhogy elkezdtem kutatni
a krónikus fájdalom történelmét.

Mint kiderült, a UCLA-nek egész
gyűjteménye van a fájdalom történelméről

a könyvtárában.

Találtam egy történetet --
egy fantasztikus történetet --

egy emberről, aki emberek millióit
mentette meg a fájdalomtól;

olyanokat, mint édesanyám.

Mégsem hallottam róla ezelőtt.

Nem voltak róla életrajzi
könyvek, vagy filmek.

A neve John J. Bonica.

De történetünk elején,

jobban ismerték Johnny "Bika" Walkerként.

Egy nyári napon történt, 1941-ben.

Éppen egy cirkusz érkezett a New York-i
Brookfield apró városába.

Nézelődők gyülekeztek, hogy megnézzék
a kötéltáncosokat, a bohócokat --

kis szerencsével akár az élő ágyúgolyót.

Kíváncsiak voltak az erőművészre,
Johnny "Bika" Walkerre is,

az izmos verőemberre, aki
bárkit átdöfne egy dollárért.

Azon a bizonyos napon egy hang hallatszott

ami elnyomta a cirkusz hangos bemondóját.

Sürgősen orvosra volt szükségük
az élőállatok sátránál.

Valami baj történt
az oroszlánszelídítővel.

Az előadásának
csúcspontjába hiba csúszott,

és a feje beszorult az oroszlán szájába.

Kezdett elfogyni a levegője;

a közönség rémülten figyelte

amint küszködött, majd elájult.

Mikor az oroszlán
szorítása végre engedett,

az oroszlánszelídítő
a földre rogyott, mozdulatlanul.

Mikor pár perccel később magához tért,

ismerős alakot látott maga fölé görnyedve.

Bika Walker volt az.

Az erőművész szájon át lélegeztette, és
ezzel megmentette az oroszlánszelídítőt.

Bár nem mondta el senkinek,

de harmadéves orvostanhallgató volt.

Nyaranta a cirkusszal turnézott,
hogy ki tudja fizetni a tandíjat,

és a karaktere védelmében
titokban tartotta hivatását.

Kegyetlennek és ellenségesnek
kellett mutatkoznia --

nem pedig okos jótevőnek.

Titkáról orvos kollégái sem tudtak.

Ahogy ő mondta, "Ha sportoló voltál,
akkor egyben butának is néztek."

Így hát nem mesélt nekik a cirkuszról,

sem arról, hogy esténként és hétvégente
profi pankrátorként dolgozott.

Álneveket használt, mint a Bika Walker,

vagy később a Maszkos Csoda.

Még akkor is titokban tartotta ezt,

amikor világbajnok lett

félnehézsúlyban.

Éveken át John J. Bonica
párhuzamos életeket élt.

Pankrátor volt;

és egyben orvos is.

Félelmetes fráter;

és egyben hős is.

Fájdalmat okozott,

és fájdalmat kezelt.

És bár akkor még nem tudhatta,
de a következő öt évtized során,

ezekre az ellentétes identitásokra építve

hozott létre egy újfajta
gondolkodásmódot a fájdalomról.

Annyira megváltoztatta ezzel a modern
orvoslást, hogy évtizedekkel később,

a Time magazin a fájdalomcsillapítás
szülőatyjának nevezte.

De ez mind később történt.

1942-ben Bonica lediplomázott
az orvosin és feleségül vette Emmát,

a szerelmét, akivel évekkel korábban
az egyik meccsén találkozott.

Titokban továbbra is
pankrátorkodott -- muszáj volt.

Gyakornoki helye a New York-i St. Vincent
kórházban nem járt fizetéssel.

Bajnoki öve miatt nagy
eseményeken lépett ringbe,

például a Madison Square Gardenben,

neves ellenfelek ellen,

mint Everett "Szőke Medve" Marshall,

vagy a háromszoros világbajnok,
Angelo Savoldi.

Ezek a meccsek megviselték a testét;

elszakadt a csípőízületi labrumja,
bordatöréseket szenvedett.

Egyszer a Rettenetes Török nagylábujja
Capone-szerű sebhelyet hagyott

arcának oldalán.

Másnap, a munkában egy műtős
maszkkal kellett eltakarnia.

Bonica-nak kétszer is annyira sérült volt
az egyik szeme a műtőszobában,

hogy nem is látott rá.

De a legrosszabbak a szétroncsolt,
karfiolfülei voltak.

Elmondása szerint olyanok voltak, mintha
két baseball labda lenne a fején.

A fájdalom egyre csak gyűlt az életében.

Ezután végignézte
a felesége szülését a kórházban.

Látta, amint kínjában rángatózott.

A szülész szólt
a szolgálatban levő gyakornoknak

hogy adjon neki pár
cseppnyi étert a fájdalmára.

De a gyakornok fiatal volt,
csak három hete dolgozott --

izgult, és miközben az étert adta,

megsértette Emma torkát.

Hányt, fulladozott,
majd elkezdett kékülni.

Bonica, aki ezt végignézte,
ellökte a gyakornokot az útból,

kitisztította a légutait,

és megmentette a felesége és lánya életét.

Ekkor határozta el, hogy életét
az aneszteziológiának szenteli.

Később segített a szülő anyáknak való
gerincérzéstelenítés kifejlesztésében is.

De mielőtt erre
fordíthatta volna figyelmét,

Bonica-nak alapkiképzésre
kellett jelentkeznie.

Épp a D-nap környékén

jelent meg
a Madigan Hadi Orvosi Központban,

Tacoma közelében.

7 700 ágyával ez volt az egyik
legnagyobb hadikórház Amerikában.

Bonica lett a fájdalom-kontroll felelős.

Mindössze 27 éves volt.

Ilyen sok beteggel érintkezvén,
Bonica megfigyelt eseteket

melyek ellent mondtak mindannak,
amit addig tanult.

A fájdalomnak - jó értelemben véve -
egy vészcsengőnek kéne lennie,

amivel a test jelez egy sérülést,
például egy törött kart.

De egyes esetekben,

amikor például a betegnek
amputálták a lábát,

a beteg továbbra is fájdalomról
panaszkodott a nem létező lábában.

De ha a sérülést kezelték,
miért szólna tovább a vészcsengő?

Más esetekben, bár sérülésnek
semmi jele nem mutatkozott,

a betegek mégis fájdalmat éreztek.

Bonica megkereste az összes specialistát
a kórházban -- sebészeket,

ideggyógyászokat,
pszichiátereket és másokat.

Megpróbált mindenkitől
véleményt kérni a betegeiről.

Ez túl sok időbe telt, ezért csoportos
találkozókat szervezett ebédidőben.

Egyik sarokban a kiválasztott specialisták
csapata, a másikban a beteg fájdalma.

Soha senki nem fókuszált a fájdalomra
ilyen módon azelőtt.

Ezek után nekilátott a könyveknek.

Minden orvosi könyvet elolvasott,
amit csak meg tudott szerezni,

külön figyelve a "fájdalom" szóra.

A 14 000 általa olvasott oldalból

a "fájdalom" szó mindössze
17 és fél oldalon szerepelt.

Tizenhét és fél.

A legalapvetőbb, leggyakoribb dolog,
ami a betegséggel jár.

Bonica megdöbbent -- idézem,

"Mégis miféle következtetést
kéne levonni ebből?

A beteg szempontjából
legfontosabb dologról

még csak nem is beszélnek."

Így a következő nyolc évben
Bonica beszélt róla.

Írt is róla; ő írta meg
azokat a hiányzó oldalakat.

Megírta a könyvet, amit később csak
A Fájdalom Bibliája néven emlegettek.

Ebben új módszereket, új kezeléseket ajánl

idegblokkoló injekciók használatával.

Javasolta egy új intézmény,
a Fájdalomklinika alapítását,

az ebédidőbeli találkozók mintájára.

De a könyvének legnagyobb érdeme

hogy egyfajta érzelmi vészcsengőként
szolgált az orvoslásnak.

Egy kétségbeesett kérésként
az orvosok felé, hogy vegyék komolyan

a fájdalom szerepét betegeiknél.

Újragondolta az orvoslás alapvető célját.

Nem az volt a cél,
hogy meggyógyítsák a beteget;

hanem, hogy a beteg jobban érezze magát.

Évtizedeken át próbált
érvényt nyerni ennek,

mire végül a hetvenes évek
közepére sikerült.

Fájdalomklinikák százai
nyíltak szerte a világon.

De amint ez megtörtént,
tragikus fordulat jött.

Bonica pankrátorévei megtették hatásuk.

Több mint 20 éve nem volt a ringben,

de az az 1500 menet
nyomokat hagyott a testén.

Ötvenes évei közepére súlyos
idült ízületi gyulladása lett.

A következő 20 évben 22 műtétje volt,

közte négy gerincműtét,

és egyik csípőprotézis a másik után.

Alig tudta felemelni a karját,
vagy elfordítani a nyakát.

Alumínium mankókkal tudott csak járni.

Barátai és volt tanítványai
lettek az orvosai.

Egyikük megjegyezte, hogy talán ő kapta
a legtöbb idegblokkoló injekciót

az egész bolygón.

Eleve munkamániás volt, ez is
csak még több munkára ösztönözte --

napi 15-18 órát dolgozott.

Mások gyógyítása több
volt számára munkánál,

saját maga számára is ez
volt a leghatékonyabb segítség.

"Ha nem foglalnám le magam ennyire,"
mondta egy riporternek akkoriban,

"teljesen lerokkannék."

Egy floridai üzleti úton,
a nyolcvanas évek elején,

Bonica megkérte egy volt tanítványát,
hogy fuvarozza el a Hyde Parkba, Tampában.

Elhajtottak a pálmafák mellett,
és egy öreg palotához értek,

melynek garázsa hatalmas,
ezüst mozsárágyúkat rejtett.

A Zacchini család tulajdona volt,

akik egyfajta amerikai
cirkuszi hírességnek számítottak.

Évtizedekkel korábban Bonica látta őket,

ezüst kezeslábasban és védőszemüvegben,

amint előadták az általuk kitalált számot
-- az emberi ágyúgolyót.

Ekkorra, hozzá hasonlóan
ők is visszavonultak már.

Az a nemzedék mind halott,
beleértve Bonicat,

így nem tudhatjuk pontosan,
mi hangzott el aznap.

Én mégis szeretem elképzelni.

Az erőművész és az emberi
ágyúgolyók újraegyesítve,

régi és újabb sebeiket mutogatva.

Bonica talán orvosi
tanácsokat adott nekik.

Talán azt mondta nekik,
ami szájhagyomány útján fennmaradt,

hogy a cirkuszban és pankrációval
töltött ideje mélyen formálták életét.

Bonica közvetlen közelről
láthatta a fájdalmat.

Érezte. Vele élt.

És ezzel lehetetlenné vált számára,
hogy ne foglalkozzon mások fájdalmával.

Ebből az empátiából hozott létre
egy teljesen új területet,

ez segítette jelentős szerephez
abban, hogy az orvoslás

elismerje a fájdalom jelentőségét.

Ugyanezen szájhagyomány alapján

Bonica azt állította, a fájdalom

a legösszetettebb emberi élmény.

Mert benne van a múltad, a jelened,

a kölcsönhatásaid, a családod.

Bonicara ez mindenképp igaz volt.

De édesanyámra is igaz.

Az orvosok könnyen tekintenek rá

amolyan profi betegként,

egy nőként, aki
várótermekben tölti napjait.

Néha én is ilyennek látom.

De ahogy láttam Bonica fájdalmát --

életművének tanúbizonyságaként --

eszembe jutott az a rengeteg dolog,
ami benne van édesanyám fájdalmában.

Mielőtt megduzzadtak és elkoptak volna,

anyám ujjai a kórház
HR osztályán kattogtak

ahol azelőtt dolgozott.

Samosa tésztát hajtogattak
az egész mecset számára.

Mikor gyerek voltam, a hajamat vágták,

az orromat törölték,

a cipőfűzőim kötötték.

Köszönöm.

(Taps)