A klasszikus műalkotásokat

jobbára múzeumi környezetben képzeljük el.

Eszünkbe sem jut, hogy ezeket többnyire

nem múzeumba szánták.

Mi történik a műalkotással,

ha kikerül az eredeti kontextusából?

Itt van például Michelangelo Dávid szobra.

Az óriás filiszteus, Góliát legyőzőjét
mutatja. A hős fiút,

akinek fegyvere csupán a parittyája
és a bátorsága volt.

Amikor Michelangelo elkezdte faragni 
a fehér márványtömböt,

hogy elmondja a híres bibliai történetet,

Firenze városa az elkészült művet

a hatalmas bazilika tetejére szánta.

Az ötméteres szobor nemcsak

jól látható lett volna a magasban,

de a tervezett 11 ószövetségi karakter

szobrának társaságában
a nézők fölé tornyosulva

hangsúlyozott vallási tartalmával

kényszerítette volna a nézőt, hogy
csodálattal forduljon a Mennyek felé.

Ám mire 1504-ben Michelangelo 
befejezte a munkát,

a többi szobor tervét elvetették,

s a város is rádöbbent, 
hogy egy ekkora szobor tetőre emelése

sokkal nehezebb, mint korábban gondolták.

Ráadásul a szobor olyan
részletgazdag és élethű lett,

a Dávid karján duzzadó erektől kezdve

az arcán tükröződő elszántságig,

hogy kár lett volna elrejteni a magasban,
távol a nézőtől.

Összeült egy politikusokból és művészekből

álló tanács, hogy döntésre jusson
a szobor új helyéről.

A szavazás értelmében végül a 
a városháza és az új köztársaság

kormányának székhelye,
a Palazzo della Signoria elé került.

Az új helyszín átértelmezte
a szobor jelentését.

A Medici családot, mely a bankok révén

évszázadokon át uralta a várost,
nemrég száműzték:

Firenze immár szabad városként
tekintett önmagára,

melyet mindenfelől dúsgazdag
és befolyásos riválisok fenyegettek.

A Dávid szobor, immár az esélytelenség
elleni hősies ellenállás szimbóluma volt

átható tekintetével,

mintegy figyelmeztetőleg,
egyenesen Róma, azaz

Giovanni de Medici bíboros 
székhelye felé fordul.

Noha a szobor maga mit sem változott,

elhelyezkedése mégis szinte minden 
aspektusának

politikai tartalmat adott
a korábbi vallásos helyett.

Noha a Dávid szobor egy másolata 
a mai napig a palota előtt áll,

az eredetit 1873-ban áthelyezték

a Galleria dell'Accademiába, 
mely napjainkban is otthonául szolgál.

A múzeum rendezett, csendes környezetében

-- jó pár félig kész Michelangelo
szobor társaságában --,

a nyilvánvaló vallási és politikai
interpretációk elhalványodnak,

s így nem marad más,
mint elfogulatlanul, csodálattal adózni

Michelangelo művészi 
és technikai tudása előtt.

Ám a figyelmes nézőnek
még itt is feltűnhet,

hogy Dávid feje és keze aránytalanul nagy.

Emlékeztető ez arra,
hogy igazából lentről kéne csodálnunk.

Tehát nem csupán a kontextus 
változtatja meg

egy műalkotás üzenetét és
interpretációját az idők folyamán;

olykor az alkotás maga hozza
a történelmet ismét a

felszínre a legváratlanabb módon.