Amikor az előítéletekre gondolunk, gyakran gondolunk ostoba és gonosz emberekre, akik ostoba és gonosz dolgokat tesznek. William Hazlitt angol kritikus pontosan foglalta össze ezt a gondolatot, mikor így fogalmazott: "Az előítélet a tudatlanság szülötte." Szeretném meggyőzni önöket arról, hogy ez a felfogás hibás. Arról próbálom meggyőzni önöket, hogy az előítélet és az elfogultság természetes, és gyakran racionális, olykor még morális is, és szerintem, amint ezt megértjük, jobban eligazodunk, mikor tévútra visznek, vagy szörnyű következményekkel járnak, és jobban fogjuk tudni, mit tegyünk, amikor ez bekövetkezik. Kezdjük a sztereotípiákkal. Rám néznek, tudják a nevem és még pár dolgot rólam, és levonhatnak következtetéseket. Tippelhetnek, milyen etnikumhoz tartozom, mik a politikai nézeteim, milyen vallást követek. És az a helyzet, hogy ezek a tippek többnyire pontosak. Nagyon jók vagyunk ebben. És ez azért van, mert a sztereotípiák alkotása nem az agyunk véletlen furcsasága, hanem egy általánosabb folyamat specifikus esete: vannak tapasztalataink dolgokról és emberekről, amiket csoportosítunk, és a tapasztalataink alapján általánosítunk a csoportokba tartozó új elemekről. Itt mindenkinek sok tapasztalata van székekkel, almákkal és kutyákkal, és ha látnak egy ismeretlen példányt, ezek alapján sejthetik, hogy a székre le lehet ülni, az almát meg lehet enni, és a kutya ugatni fog. Lehet, hogy tévedünk. A szék összedőlhet, ha ráülünk, az alma lehet mérgező, a kutya lehet, hogy nem ugat, és egyébként, ő az én kutyám, Tessie, aki nem ugat. De többnyire jók vagyunk ebben. Többnyire jól tippelünk mind az emberek közt, mind egyéb területen, és ha nem lennénk képesek erre, ha nem tudnánk kitalálni, mi az, amivel szemben találjuk magunkat, nem élnénk túl. Egy későbbi csodálatos esszéjében Hazlitt is így vall: "Előítéletek és szokások nélkül nem ismerném ki magam saját szobámban és sosem tudnám, hogyan viselkedjek vagy érezzek különböző élethelyzetekben." Vagy vegyük például az elfogultságot. Néha a világot két részre osztjuk: miénkre és övékre, csoporton belüliekre és kívüliekre, és mikor így teszünk, néha tudjuk, hogy ez rossz, és szégyelljünk magunkat miatta. Máskor büszkék vagyunk rá. Nyíltan felvállaljuk. Az egyik kedvenc példám az a kérdés, ami a közönségtől érkezett egy republikánus vitán a legutóbbi választások előtt. (Videó) Anderson Cooper: Térjünk a kérdésre! A külföldi segélyekről? Igen, hölgyem. Hölgy: Az amerikai emberek szenvednek itt, a saját országukban. Miért küldünk továbbra is segélyt más országoknak, mikor nekünk is szükségünk lenne minden segítségre? AC: Perry kormányzó, erről mit gondol? (Taps) Rick Perry: Egyértelműen, szerintem... Paul Bloom: A színpadon mindenki egyetért a kérdés alapgondolatával: hogy amerikaiként jobban kell figyelnünk az amerikaiakra, mint másokra. És általában, az emberek gyakran éreznek szolidaritást, lojalitást, büszkeséget, patriotizmust a saját országuk vagy etnikumuk iránt. Politikai nézetektől függetlenül sokan büszkék arra, hogy amerikaiak, és előnyben részesítik az amerikaiakat. Más országok lakói ugyanígy éreznek saját hazájuk iránt, és ugyanígy érzünk saját etnikumunk iránt is. Vannak talán, akik ezt elutasítják. Talán páran önök közül annyira világpolgárok, hogy úgy gondolják, az etnikum és a nemzetiség nem befolyásolhat minket. De még ők is elismerik, hogy létezik valami húzóerő a csoporton belüliek felé, ha családról, barátokról vagy hozzánk közel állókról van szó; még ők is különbséget tesznek "mi" és "ők" között. Ez a megkülönböztetés természetes, és sokszor morálisan rendben van, de félre is mehet: ezt is vizsgálta egyik kutatásában Henry Tajfel híres szociálpszichológus. Tajfel 1919-ben született Lengyelországban. Franciaországban járt egyetemre, mert zsidóként hazájában nem tehette, aztán a francia hadseregben szolgált a második világháborúban. Elfogták és fogolytáborba került, ami szörnyű időszak volt számára, mert ha kiderül, hogy zsidó, koncentrációs táborba kerül, amit valószínűleg nem él túl. Amikor a háború véget ért, elengedték. A legtöbb családtagja és barátja meghalt. Több dologgal kezdett el foglalkozni. Segített háborús árváknak. Kitartóan foglalkoztatta az előítéletek tudománya, így megpályázott és elnyert egy neves brit ösztöndíjat, amit sztereotípiák témakörben hirdettek meg, és elindult csodás karrierje. Karrierjét az a felismerés indította el, hogy a legtöbb ember rosszul közelít a holokauszt témájához. Sokan – akkoriban a többség – úgy tekintettek a holokausztra, mint a németek tragikus hibájára, genetikai romlottságra, tekintélyelvű személyiségjegyre. Tajfel ezt elutasította. Szerinte, amit a holokausztnál látunk, nem más, mint olyan természetes pszichológiai folyamatok kórossá válása, melyek kicsiben mindannyiunkban megvannak. Ennek felderítésére egy sor kísérletet végzett brit kamaszokon. Az egyik kísérletében különféle kérdéseket tett fel a kamaszoknak, és válaszaik alapján ezt mondta: "Megnéztem a válaszaidat, és azok alapján arra jutottam, Kandinsky-rajongó vagy, szereted Kandinsky alkotásait – mondta a résztvevők egyik felének, a másik felének pedig azt –, Klee-rajongó vagy, aki Klee alkotásaiért van oda." Ebből semmi nem volt igaz. A válaszoknak semmi közük nem volt Kandinskyhoz vagy Kleehez. Talán nem is hallottak még a kamaszok a művészekről. Véletlenszerűen osztotta fel őket. De arra jutott, hogy ez a felosztás fontos, és mikor később pénzt adott az alanyoknak, azok szívesebben adták oda a pénzt a saját csoportjukba tartozóknak, mint a másik csoport tagjainak. Sőt, az volt a legfontosabb számukra, hogy megkülönböztessék saját csoportjukat más csoportoktól, akár le is mondtak a saját csoportjuk pénzéről, ha így a másik csoport még kevesebbhez jutott. Az ilyen elfogultság nagyon korán jelentkezik. Kollégám és feleségem, Karen Wynn a Yale-en kisbabákkal végzett egy sor kísérletet, amelyben bábukat mutatott nekik. A bábuk más-más ételeket szerettek: az egyik például a zöldbabot, a másik a graham kekszet. Megvizsgálták a kisbabák ízlését, és kiderült, hogy jellemzően jobban szeretik a graham kekszet. A kérdés, hogy ez befolyásolja-e, hogyan bánnak a kicsik a bábukkal? És igen, nagyon is. Azt a bábut jobban szeretik, amelyikkel megegyezik az ízlésük. És ami rosszabb, még jobban szeretik azokat a bábukat, amelyek megbüntetik eltérő ízlésű társaikat. (Nevetés) Sokszor találkozunk ezzel a "mi" és "ők" megközelítéssel. Láthatjuk politikai nézeteltérésekben, különböző ideológiákat követő csoportok között. Szélsőséges példáit láthatjuk a háborúban, ahol a csoporton kívülieknek nemcsak kevesebb jár, hanem emberszámba sem veszik őket, mint ahogy a nácik férgeknek, tetveknek tekintették a zsidókat, vagy ahogy az amerikaiak patkányoknak tartották a japánokat. A sztereotípiák félre is mehetnek. Tehát gyakran észszerűek és hasznosak, de néha észszerűtlenek, és rossz válaszokat adnak. Máskor pedig morálisan vállalhatatlan eredményekhez vezetnek. A legtöbbet tanulmányozott eset a rassz kérdése. Készült egy érdekes tanulmány a 2008-as választások előtt, melynek során szociálpszichológusok azt vizsgálták, mennyire azonosítják a jelölteket Amerikával, mennyiben kapcsolják tudattalanul az amerikai zászlóhoz. Egy tanulmányban összehasonlították Obamát és McCaint, és kiderült, hogy McCaint amerikaibbnak tartják, mint Obamát, és bizonyos fokig nem is csodálkoznak ezen az eredményen. McCain híres háborús hős, és sokan egyértelműen úgy látják, ő közelebb áll Amerikához, mint Obama. De Obamát a brit kormányfővel, Tony Blairrel is összehasonlították. És kiderült, hogy még Blairt is amerikaibbnak tartják, mint Obamát, (Nevetés) még úgy is, hogy a megkérdezettek egyértelműen tudták, hogy Blair nem amerikai. Természetesen a bőre színére reagáltak. A sztereotípiáknak és az elfogultságoknak valós következményei vannak, melyek kifinomultak és nagyon fontosak. Egy friss tanulmányban a kutatók baseballkártya hirdetéseket tettek fel az eBay-re. Néhányat fehér kéz tartott, másokat fekete, de ugyanazok a kártyák voltak. A fekete kézben tartottak jelentősen alacsonyabb ajánlatokat kaptak, mint a fehér kézben tartottak. Egy stanfordi kutatás az olyan gyilkosságok elkövetőire kiszabott ítéleteteket vizsgálta, ahol az áldozat fehér volt. Kiderült, hogy egyébként azonos feltételek mellett nagyobb eséllyel kap halálbüntetést az, aki a jobb oldali férfira hasonlít, mint aki a bal oldalira, és ez főleg azért van, mert a jobb oldali férfi inkább néz ki feketének, vagyis afroamerikainak, és úgy tűnik ez befolyásolja az embereket abban, hogy mi történjen vele. És most, hogy ezt tudjuk, mit tehetünk ellene? Sokféle megoldás létezik. Az egyik út, hogy az emberek érzelmeire, empátiájára hatunk. Ezt általában történetekkel érjük el. Tehát ha ön liberális szülő, és szeretné biztatni gyermekeit, hogy higgyenek a nem hagyományos családmodell értékeiben, talán ilyen könyvet ad nekik: [Heathernek két anyukája van] Ha ön konzervatív, és más nézeteket vall, akkor esetleg ilyet: [Anya, segíts! Liberálisok vannak az ágyam alatt!] (Nevetés) Általában a történetek arctalan idegeneket hús-vér emberekké változtathatnak. A gondolat, hogy másként tekintünk azokra, akiknek már van arca, a történelem során folyton előjön. Hogy Sztálint idézzem: "Egy ember halála tragédia, millióké statisztika." És ahogy Teréz Anya mondta: "Ha a tömeget nézem, sosem fogok cselekedni. Ha egy embert, akkor igen." Pszichológusok ezt is vizsgálták. Egy tanulmányban például az alanyoknak adtak egy listát egy krízis adataival, és azt vizsgálták, mennyit adakoznak a krízis megoldására. A másik csoport nem kapott adatokat. Nekik egy emberről meséltek: kaptak egy nevet és egy arcot. És az derült ki, hogy ők sokkal többet adtak. Azt hiszem, ez nem titok azok számára, akik adományokat gyűjtenek. Nem árasztják el az embereket tényekkel és statisztikákkal. Ehelyett arcokat mutatnak nekik, embereket. Lehetséges, hogy ha szimpátiát ébresztenek egy személlyel kapcsolatban, az elér a csoporthoz is, amelyhez tartozik. Ő Harriet Beecher Stowe. Van egy történet, lehet csak kitalált, miszerint Lincoln elnök meghívta őt a Fehér Házba a polgárháború közepén, és azt mondta neki: "Szóval ön az a kis hölgy, aki kirobbantotta ezt az óriási háborút." A Tamás bátya kunyhójáról beszélt, ami nem filozófiai vagy teológiai alkotás, lehet még csak nem is irodalom, de arra jó, hogy az emberek olyanok bőrébe bújjanak, akikébe soha nem bújnának: ez esetben a rabszolgákéba. És lehet, hogy ez nagy társadalmi változásokat segített elő. A közelmúltat illetően Amerikában az utóbbi néhány évtizedben joggal gondoljuk, hogy az olyan műsorok, mint a The Cosby Show radikálisan megváltoztatták az amerikaiak hozzáállását az afroamerikaiakhoz, míg a Will és Grace és a Modern család megváltoztatták, ahogy a homoszexuális férfiakoz és nőkhöz viszonyulnak. Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy Amerikában a morális változás egy szituációs komédiának köszönhető. De nem minden az érzelmekről szól. És befejezésül szeretném az észszerűség erejét hangsúlyozni. Steven Pinker Az erőszak alkonya c. művében egy ponton így fogalmaz: "Az Ószövetség azt mondja, szeresd felebarátodat; az Újszövetség azt mondja, szeresd ellenségedet, de én igazából egyiket sem szeretem. Mégsem akarom megölni őket. Tudom a kötelességemet velük szemben, de az erkölcsi meggyőződésem, az érzéseim azzal kapcsolatban, hogy hogyan viselkedjek velük, nem a szeretetben gyökereznek. Az emberi jogokban van az alapjuk, abban a meggyőződésben, hogy számukra az életük ugyanolyan értékes, mint nekem a sajátom." Ennek alátámasztására elmond egy történetet a nagy filozófustól, Adam Smith-től. Én is elmondanám ezt a történetet, de egy kicsit változtatok rajta, korunkhoz igazítom. Tehát, Adam Smith először azt kéri, képzeljük el több ezer ember halálát, egy olyan országban, ami ismeretlen számunkra. Lehet Kína, India vagy egy afrikai ország. Smith azt kérdezte, hogyan reagálnánk? Azt mondanánk: "ez sajnálatos", és élnénk tovább az életünket. Ha megnyitnánk a New York Times weboldalát, és ott olvasnánk ezt – ami egyébként mindennapos –, élnénk tovább az életünket. De képzeljük el, mi lenne – mondja Smith –, ha megtudnánk, hogy holnap le fogják vágni a kisujjunkat. Smith szerint ez nagyon nyugtalanító lenne. Nem tudnánk aludni éjjel, mert ezen gondolkodnánk. Ez felveti a kérdést: Feláldoznánk több ezer életet, hogy megmentsük a saját kisujjunk? Válaszolja ezt meg mindenki magában. Smith azt mondja, egyáltalán nem, milyen szörnyű gondolat. Ez felveti a kérdést, ahogy Smith fogalmaz: "Míg érzelmeink szinte mindig hitványak és borzasztóan önzőek, min múlik, hogy cselekedeteink gyakran önzetlenek, nemesek?" Smith válasza: "Az észszerűségen, az elveken és a tudaton. Ezek szólítanak meg bennünket olyan hangon, amely önhittségünkben is képes meglepetést okozni, hogy mi is csak a sokaság része vagyunk, nem jobbak másoknál." És ez utóbbit legtöbbször úgy nevezik, hogy az elfogulatlanság elve. Ez az elv jelenik meg a világ összes vallásában, az aranyszabály minden változatában, a világ összes etikájában, melyek sok módon különböznek, de egyetértenek abban, hogy erkölcsi ítéleteinkben nincs helye az elfogultságnak. Számomra ezt legjobban nem valami teológus vagy filozófus fejezte ki, hanem Humphrey Bogart a Casablanca című film végén. Szóval – spoiler-veszély – azt mondja szeretőjének, hogy el kell válniuk valami egyetemes jó érdekében, és azt mondja neki – a kiejtését mellőzöm: "Világos, hogy három ember problémája nem sokat számít ebben az őrült világban." Tudatunk felülírhatja indulatainkat. Az eszünk motiválhat rá, hogy terjesszük ki empátiánkat, hogy írjunk vagy elolvassunk olyan könyveket, mint a Tamás bátya kunyhója, és az észszerűség motiválhat arra, hogy szokásokat, tabukat és törvényeket hozzunk létre, melyek nem engedik, hogy az ösztöneink irányítsanak, mikor racionális lényként azt érezzük, korlátoznunk kell magunkat. Ez olyan, mint az alkotmány. Az alkotmányt a múltban alkották, a jelenre is érvényes, és azt mondja, hogy bármennyire is szeretnénk, hogy harmadszor is megválasszanak egy népszerű elnököt, és bármennyire is szeretnék az amerikaiak, hogy újra bevezessük a rabszolgaságot, nem lehet. Meg vagyunk kötve. Más módon is megkötjük kezünket. Tudjuk, hogy mikor dönteni kell, kit vegyünk fel egy állásra, vagy ki kapjon meg egy díjat, nagyon befolyásol minket a rassz, az illető neme, még a külseje is. Talán néha azt mondjuk, hogy ennek így kell lennie. Máskor meg, hogy ez így rossz. Hogy ezt leküzdjük, nem elég a jó szándék, inkább teremtsünk olyan helyzetet, melyben ezek az információk nem befolyásolnak. Ezért tart meghallgatást sok zenekar takarásban, így csak egyetlen információjuk van, az egyetlen, aminek számítania kell. Szerintem az előítéletek és az elfogultság megmutatják az emberi természet alapvető kettősségét. Vannak megérzéseink, ösztöneink, érzelmeink, és ezek alapján ítélkezünk és cselekszünk, jól vagy rosszul. De képesek vagyunk racionális mérlegelésre, és intelligens tervezésre is, és ezeket néha használhatjuk arra, hogy fokozzuk és tápláljuk érzelmeinket, más esetekben pedig arra, hogy visszafogjuk őket. Így segít az észszerűség egy jobb világot teremteni. Köszönöm. (Taps)