Hét éve mentőtiszt vagyok
a New York-állambeli Suffolkban.
Én szoktam először kiérkezni
a balesetek színhelyére,
az autóbalesetektől
a Sandy hurrikánig bezárólag.
Mint az emberek többsége,
így valószínűleg önök is
félnek a haláltól.
Némelyikünk megérzi, ha eljő.
Némelyikünk nem.
Van egy kevéssé ismert
orvosi szakkifejezés,
a küszöbön álló katasztrófa.
Ez majdhogynem tünet, előjel.
Mentősként kiképeztek rá,
hogyan reagáljak
az ilyen tünetre, mint annyi másra.
Ha egy infarktusos páciens rám néz,
és így szól:
"Ugye, most meghalok?",
ki vagyunk rá képezve,
hogy átértékeljük az állapotát.
Pályafutásom alatt
számos alkalommal
vonultam olyan esetekhez,
amikor a páciensnek
már csak percei voltak hátra,
és én tehetetlen voltam.
Ilyenkor kényszerhelyzetben
éreztem magam:
megmondjam-e a haldoklónak,
hogy itt a vég,
vagy megnyugtatásul
hazudjak neki?
Kezdőként úgy oldottam meg
a helyzetet,
hogy egyszerűen hazudtam.
Féltem,
tartottam tőle:
ha megmondom az igazat,
rettegve, félelemben hal meg,
kapálózva élete
utolsó pillanatai után.
De egy véletlen esemény
mindent megváltoztatott.
Öt éve én mentem rohamkocsival
egy motoros balesetéhez.
A motoros életveszélyes
sérüléseket szenvedett.
Ahogy próbáltam segíteni rajta,
rájöttem,
hogy már semmit sem tehetek érte,
és mint hasonló esetekben más,
ő is a szemembe nézett
és megkérdezte:
"Ugye, most meghalok?"
Abban a pillanatban eltökéltem,
hogy ezentúl másként teszek.
Megmondom neki az igazat.
Eltökéltem: megmondom neki,
hogy a halálán van,
és én semmit sem tehetek érte.
A motoros reagálása megdöbbentett.
Csak feküdt,
és belenyugvás tükröződött
az arcán.
A hírt nem fogadta rettegve,
vagy félelemmel,
bár én arra számítottam.
Csak hevert ott,
és ahogy a szemébe néztem,
láttam benne a megbékélést
és a belenyugvást.
Abban a pillanatban eldöntöttem:
nem helyes hazugsággal
vigasztalnom a haldoklót.
Azóta sok-sok balesetnél,
ahol a sérülteknek
már csak perceik voltak hátra,
és én már tehetetlen voltam,
majdnem minden esetben,
ugyanúgy fogadták az igazságot:
belső békével és megnyugvással.
Megfigyeltem, hogy az emberek
háromféleképpen reagálnak.
Az egyik típus mindig megrendít.
Hitüktől vagy kulturális
neveltetésüktől függetlenül
igényük van a megbocsátásra.
Nevezzék azt bűnnek, véteknek,
vagy csak annyit mondjanak: bánom;
vétkük egyetemes érvényű.
Egyszer egy idősebb urat láttam el,
akit súlyos szívinfarktus ért.
Ahogy magamat és műszereimet
előkészítettem
a fenyegető szívleállásra,
elkezdtem neki beszélni
a közelgő elmúlásról.
Hangnememből és testbeszédemből
már tudta, mi a helyzet.
Ahogy a mellére helyeztem
a defibrillátort,
és készültem a beavatkozásra,
szemembe nézett, és így szólt:
"Bár többet lettem volna
a gyerekeimmel és az unokáimmal,
helyette önzőn gazdálkodtam
az időmmel."
A küszöbön álló halál tudatában
csak a megbocsátásra gondolt.
A másik típus arra vágyik,
hogy emlékezzenek rá.
Arra vágynak, hogy akár
az én gondolataimban,
akár szeretteikében,
de tovább éljenek.
Szükségét érzik
a halhatatlanságuknak,
hozzátartozóik lelkében,
az én, brigádom,
vagy közülünk bárki szívében.
Számtalan esetben,
amikor a páciens rám nézett,
azt mondta:
"Ugye, megtart az emlékezetében?"
A harmadik típus
mindig a végsőkig,
lelkem mélyéig meghat.
A haldokló szeretné tudni,
volt-e értelme az életének.
Szeretné tudni,
hogy nem pocsékolta-e életét
hiábavalóságokra.
E típussal nagyon korán,
pályám kezdetén találkoztam.
Egy balesethez hívtak.
A sérült egy majdnem
hatvanéves nő volt,
beszorult az összetört járművébe.
Valaki nagy sebességgel oldalról
belevágódott a kocsijába;
az állapota életveszélyes volt.
A tűzoltók a kiszabadításán fáradoztak,
én bemásztam mellé,
hogy hozzákezdjek az ellátásához.
Beszélgettem vele,
s az asszony azt mondta:
"Még annyi minden
teendőm lenne az életemben."
Úgy érezte, nem hagyott nyomot
maga után a Földön.
Szavaiból kiderült,
hogy két örökbe fogadott gyermeke
egészségügyi pályára készül.
A két gyermeknek
neki köszönhetően
adatott meg az esélye,
hogy továbbtanuljon,
és orvosként életet mentsen.
45 percig tartott,
mire a roncsból
ki tudták szabadítani.
Sajnos, nem érte meg
a kiszabadulását.
Elhittem, hogy amit moziban látunk
az utolsó pillanatokban,
az a rémület és a félelem.
Rájöttem, hogy a halált
a körülményektől függetlenül
az emberek megbékéléssel
és belenyugvással fogadják,
hogy a legkisebb dolog,
a legcsekélyebb pillanat,
a legkisebb dolog,
amit a világnak adtunk,
végső perceinkben
megbékélést nyújt.
Köszönöm.
(Taps)