Emlékszem, mikor először
jártam jó étteremben,

egy igazán elegáns étteremben.

Egy jogi cég üzleti vacsorája volt.

A pincérnő rögtön körbejárt,

és megkérdezte, kérünk-e bort,

mire azt mondtam:
"Persze, fehérbort kérek."

Rákérdezett:

"Sauvignon blanc-t 
vagy chardonnay-t szeretne?"

Arra gondoltam:

"Ne már, hölgyem, 
elég a flancos francia szavakból,

csak hozzon valamilyen fehérbort."

A következtetés erejét használva,

rájöttem, hogy a chardonnay
és a sauvignon blanc

két fehérborfajta.

Chardonnay-t kértem,

mivel, őszintén, azt a szót 
volt könnyebb kiejtenem.

Sok ilyen élményben volt részem

az első pár évem alatt a Yale jogi karán,

mert a látszat ellenére, kulturálisan 
nem vagyok bennfentes.

Nem felsőbb körökből származom.

Nem az USA északkeleti tájáról,
sem nem San Franciscóból.

Ohióban születtem, a kohászok városában,

ahol az élet nem fenékig tejfel.

Hasonló bajokkal küzd

az USA teljes munkásosztálya.

Dívik ott a heroin,

amelytől sok ismerősöm hal meg.

Kegyetlenség, családi erőszak
és válás szakítja szét a családokat.

E közösségekben eluralkodott a borúlátás.

Gondoljanak a halandóság
rájuk jellemző növekedésére,

s hogy ezeknek az embereknek a gondjai,

amelyek folyton nyomasztják őket,

a halálozások számát növelik.

Életük állandó küzdelem.

Saját szememmel láttam e küzdelmet.

Családom sokáig küzdött
hasonló nehézségekkel.

Mindig pénzszűkében voltunk.

A közösségünket sújtó káros szenvedélyek

a családomat is elérték;
sajnos, a mamámat is.

Saját családomon keresztül
voltam tanúja sok nehézségnek:

amelyet néha a szegénység,

néha a társadalmi tőkéhez való
hozzáférés hiánya okozott,

e tényezők nagyban hatottak életemre.

Ha látták volna, hogyan éltem
14 éves koromban,

és föltették volna a kérdést:
"Mi vár erre a gyerekre?",

nem lenne kétségük, 
hogy meggyűlt volna a bajom

a – szakszóval – vertikális mobilitással.

A vertikális mobilitás absztrakt fogalom.

Ám ez a fogalom

az amerikai álom középpontja.

Lényeges,

mert eldönti, hogy a hozzánk hasonló

szegény családokban felnövő
gyerekek élete megjavul-e,

anyagilag előbbre jutnak-e,

vagy megrekednek addigi környezetükben.

Kiderült, hogy hazánkban

a vertikális mobilitás, 
sajnos, nem elég erős,

és érdekes módon, a lakhelytől függ.

Pl. Utah államban

a szegény gyerekek
elég jól elhelyezkednek,

és valószínűleg részük lehet
az amerikai álomban.

De szülőföldemen,

az USA déli vidékén, 
az Appalache-tájékon, Dél-Ohióban

valószínűtlen, hogy a hozzám
hasonlók fölemelkedjenek.

Ezekben az országrészekben
az amerikai álom

csupán ábránd marad.

Miért van ez így?

Az egyik ok nyilván
gazdasági vagy szerkezeti.

Mit is tudunk e vidékekről?

Szörnyű gazdasági
tendenciáktól szenvednek,

amelyek a szénbányászatra
és a kohászatra jellemzők.

Az egyszerű emberek nehezen boldogulnak.

Ez az egyik baj.

A másik az agyelszívás,
miszerint a valóban tehetségesek,

nem jutva otthon 
magas képzettséget igénylő álláshoz,

végül elvándorolnak.

Nem ott fognak üzletbe
vagy hoznak létre nonprofit céget,

elköltöznek, s tehetségüket
is magukkal viszik.

Számos szegény körzetben
lezüllenek az iskolák,

a gyerekek nem kapnak kellő oktatást,

emiatt csökkennek esélyeik,
hogy felnőttként helytálljanak.

E tényezők mind fontosak,

a szerkezeti akadályok léteznek,

de életemre s környezetemre visszatekintve

van valami más is.

Ugyan nehéz számszerűsíteni,
de a tényező nem kevésbé valós.

Először is, a reménytelenség lengte be

a közösséget, amelyben felnőttem.

Az volt az érzésünk: a gyerekek döntései
egyáltalán nem számítanak.

Nem számít, milyen szorgalmasan dolgoznak,

mennyire igyekeznek, hogy boldoguljanak.

Hiába minden, eredménye nem lesz.

Nagyon lehangoló érzés.

E gondolkodásmód

néha a konspirációs elméletekig is elmegy.

Emeljük ki csupán

az egyenlő esélyek politikáját.

Politikai nézetüktől függően
egyetérthetnek vagy sem,

hogy a munkahelyi s a tanintézeti 
pozitív megkülönböztetés

bölcs vagy ostoba módszer-e.

De ha ilyen helyre születtek volna,

az egyenlő esélyek politikája 
inkább visszatartó erőnek hatna.

Különösen igaz ez a fehér munkásosztályra.

Nem a politika jó 
vagy rossz oldalát nézik,

hanem összeesküvésként fogják föl,

amelyben a gazdagok és a hatalmasak

ellenük szervezkednek.

Mindenütt összeesküvést látnak,

nekik ez a valóság.

Ezért nem számítanak semmi jóra.

Az efféle közegben felnövők

többféleképpen reagálhatnak.

Pl.: "Nem fogom törni magam,

mert attól semmi sem függ."

De így is lehet.

"Nem vágyom, hogy sikeres legyek,

nem vágyok felsőfokú végzettségre,
rangos állásra.

Úgysem vesznek be maguk közé,

akiknek az a mérvadó."

Miután fölvettek a Yale-re,
otthon megkérdeztek:

a fölvételnél úgy kellett-e tennem,
mintha liberális lennék?

Komolyan mondom.

A jelentkezési lapon nincs
"Liberális-e?" rovat,

de a kérdés arról árulkodik,

hogy a szegények bizonytalanok:

úgy érzik, hogy meg kell
játszaniuk magukat

a társadalmi korlátok leküzdéséhez.

Ez súlyosan visszás helyzet.

Még ha nem fog is el minket
a kilátástalanság érzése,

és meggyőződésünk,

hogy döntésünk számít,
és jól akarunk dönteni,

hogy javítsunk a magunk
és családunk sorsán,

néha nehéz eldönteni,
hogy melyik útra lépjünk,

ha olyan közegben növünk föl, mint én.

Én pl. nem tudtam:

a jogi karra kell jelentkeznem,
hogy jogász lehessek

Arról sem volt fogalmam,
hogy a legjobb egyetemeken

a szegény gyerekeknek tanulmányaik
kevesebbe kerülnek,

mert az egyetemektől ők több ösztöndíjat,

anyagi segítséget kapnak.

Ezt a Yale leveléből tudtam meg,

amelyben értesítettek, hogy a rászorulók

több tízezer dollár ösztöndíjat kaphatnak.

A "rászoruló" kifejezést
sem ismertem azelőtt.

A levél olvastán azt mondtam
a nagynénimnek:

"Nicsak, életemben először

kifizetődő a szegénység."

Fogalmam sem volt ezekről,

mert környezetemben sem volt senkinek.

Szomszédoktól megtanultam
fegyverrel jól lőni,

süteményt sütni,

– az a titka, hogy előtte
le kell fagyasztani a vajat –,

de senki sem mondta el, 
hogyan kell boldogulni.

Senki sem tanított rá, 
hogy kell helyesen dönteni

a tanulásról és a lehetőségekről,

amelyeket meg kell ragadni,

hogy boldoguljunk a XXI. századi 
tudásgazdaság viszonyai között.

A közgazdászok társadalmi tőkének nevezik

a rokonoktól, barátoktól, ismerősöktől
informálisan szerzett ismereteket.

A fölhalmozott társadalmi tőkém
nem illett a XXI. századi Amerikához,

s ez rám volt írva.

Van még egy másik fontos tényező is,

amely megfigyelhető a társadalmunkban,

de róla nem szokás beszélni.

A munkáscsaládok gyermekei

hamar beletanulnak – eufemisztikusan
szólva – a negatív tapasztalatokba,

azaz traumák érik őket:

szüleik verik és elnyomják őket,
kiabálnak velük,

vagy szemtanúi, ahogy szüleiket verik,

látják a kábítósokat és a részegeseket.

Az efféle gyermekkori traumák

gyakoriak voltak a családomban.

Fontos, hogy családomban
e jelenségek nem új keletűek;

így van ez nemzedékek óta.

Nagyszüleim

a gyermekeiket megszületésüktől fogva

nagyon jól akarták nevelni.

Középosztálybeliek voltak,

jól kerestek a kohászatban.

Mégis úgy alakult,

hogy a gyerekek sok traumát éltek át;

ezek nemzedékről nemzedékre ismétlődtek.

Anyám 12 éves korában látta, 
ahogy a nagyi fölgyújtja a nagypapát.

A nagypapa bűne az volt,
hogy részegen jött haza,

bár a nagyi megfenyegette,

hogy megöli, ha berúg.

Meg is kísérelte.

Gondoljanak bele, mi ennek
a hatása a gyerek tudatára.

Nekünk ez kivételesnek tűnik,

de a Wisconsin Children's Trust Fund
kutatása szerint

a szegény családok gyermekeinek
40%-át gyakran érik traumák.

A vagyonos családokban ez a mutató 29%.

Gondolkozzanak el rajta, mit jelent ez!

A szegény családokban
majdnem minden második gyereket

gyakran éri trauma.

Nem csak szórványos esetekben.

Ez nagyon súlyos helyzetre utal.

Ismeretes, mi történik
az efféle traumákat átélt gyerekekkel:

gyakrabban kábítóznak,
kerülnek börtönbe,

gyakrabban maradnak ki a középiskolából,

és ami a legfontosabb:

saját gyerekeikkel valószínűleg 
ugyanúgy fognak bánni,

ahogyan szüleik ővelük bántak.

Gyermekkori trauma és otthoni zűrök –

társadalmunktól ezt kapják a gyerekek.

és ezt az útravalót adják
a nemzedékek is egymásnak.

Rakják ezeket egybe:

reménytelenség, elkeseredettség,

a jövőt illető cinizmus,

gyermekkori traumák,

csekély társadalmi tőke...,

s megértik, miért volt meg 14 éves
koromra minden adottságom,

hogy én is csak egy statisztikai adat

vagy lúzer legyek.

Ám váratlan dolog történt.

megtettem a lehetetlent.

Minden szerencsésen alakult.

Kijártam a középiskolát, a főiskolát,
fölvettek a jogi karra,

remek állásom van.

Mi történt?

Először is, nagyszüleim

– akikről a tűzeset szólt –,

a születésemig nagyon megváltoztak.

Stabil otthont s családot
nyújtottak nekem.

Mindent elkövettek,

hogy szüleim helyett is megadják,

ami egy gyereknek kell.

Az ő szerepüket is betöltötték.

A nagyinak két igen 
lényeges tett köszönhető.

Otthon béke honolt,
nyugodtan tanulhattam,

és azzal foglalkozhattam,
ami egy gyereknek kell.

Ráadásul nagyon éles eszű volt,

bár még középiskolába sem járt.

Megértette, hogy környezetem
azt próbálja elhitetni velem,

hogy tőlem semmi sem függ,

hogy a sors rossz lapokat osztott.

Egyszer így szólt:

"JD, ne légy lúzer, aki azt hiszi, 
hogy az egész világ ellene van.

Bármit elérhetsz, amit csak akarsz."

De azért értette,
hogy az élet igazságtalan.

Nehéz az egyensúlyt megtalálni,

ha a gyereknek mondjuk,
hogy az élet igazságtalan,

de győzködjük, hogy minden tőle függ.

A nagyinak ez sikerült.

Sokban segített még
a tengerészgyalogosi szolgálatom is.

Általában így fogjuk föl: 
ez csak katonai szolgálat.

De nekem ez négyéves intenzív

jellemformáló tanfolyam volt.

Ott tanultam meg ágyazni, mosni,

korán fölébredni és anyagi
helyzetemet rendben tartani.

Ahol felnőttem, ott ezekre nem tanítottak.

Amikor először akartam kocsit venni,

a kocsiügynök az "alacsony"
21,9%-os hitelkamatra ajánlotta.

Már majdnem aláírtam a szerződést,

de nem lett belőle üzlet,

mert a parancsnokom azt mondta:

"Ne őrülj meg,

a hitelszövetkezetben
sokkal alacsonyabb a kamat."

Úgy is tettem.

Ha nincs a tengerészgyalogság,

ezt soha meg nem tudtam volna.

Biztosan pénzügyi zűrbe keveredek.

Hozzáteszem, hogy nagy szerencsém volt

a tanáraimmal

s akiknek fontos szerepük
volt az életemben.

A tengerészgyalogság, ohióiak,
a Yale emberei,

mindenhonnan.

Segítettek, és pótolták

a társadalmi tőkém kétségtelen hiányait,

A szerencsémnek köszönhettem,

de nem minden gyereket ér szerencse.

Adódik a mindannyiunknak fontos kérdés:

hogyan változtassunk a helyzeten?

Hogyan teremtsünk
a szegény családok gyermekeinek

szerető otthont?

Tegyük föl a kérdést:

hogyan tanítsuk meg a szegény szülőket,

hogyan bánjanak gyerekeikkel
és házastársukkal?

Hogyan istápoljuk a szegény gyerekeket,

hogyan adjuk át a társadalmi tőkét
nekik, akik híján vannak?

Ki kell dolgozni, hogyan oktassuk
a munkásgyerekeket

nem csak szakismeretekre:

olvasásra, matekra,

hanem társadalmi ismeretekre,

pl. konfliktusmegoldásra, 
pénzügyeik vitelére is.

Nincs válaszom minden kérdésre,

és nem tudom,
mik a helyes megoldások,

de azt tudom,

hogy pont most Dél-Ohióban

egy gyerek türelmetlenül vár az apjára,

és az jár a fejében,

vajon józanul vagy részegen
tántorogva ér-e haza.

Egy másik gyerek anyja épp

kábítószert ad be magának, és kifekszik,

s gyereke nem érti, miért nem ad ennie,

és korgó gyomorral megy aludni.

Egy másik gyerek nem táplál
reményt a jövőt illetően,

de keserűen ábrándozik a jobb életről,

Kell, hogy valaki reményt nyújtson nekik.

Nincs válaszom minden kérdésre,

de tudom, hogy amíg társadalmunk
nem teszi föl a helyes kérdéseket,

pl. nekem miért sikerült,

és mit tegyünk, hogy hazánk
többi gyerekének is sikerüljön,

ez az igen súlyos probléma
nem oldódik meg.

Köszönöm.

(Taps)