Az élet kérdéseket tesz fel nekünk.

Valószínűleg a legfontosabb kérdése:

"Mit kezdesz a bonyolult 
gondolatokkal és érzésekkel?"

Ha szégyelled magad vagy szorongsz,

az élet éppen kérdez tőled.

Ha itt állsz, és TED-előadást 
készülsz tartani,

és zsizsegnek a gondolataid,

mihez kezdesz?

Jó kérdés!

(Nevetés)

A válasz erre a kérdésre,

és a többi hasonlóra,

hatással van az életutunkra,

akár pozitívak, akár nem.

Előremozdítják a jólét felé,

a szeretet, a szabadság, 
együttműködés felé,

vagy pedig, az apátia 
és kétségbeesés felé löknek.

Azért vagyok itt, hogy elmondjam,

bennetek megvan
a jó válasz erre a kérdésre,

vagy legalábbis annak a csírája!

De ugyanúgy megvan bennetek az arrogáns,

locsogó, problémamegoldó, analitikus,

érvelő tudat is a két fületek között,
amelyik nem tudja a választ.

És folyamatosan csábít,

hogy a rossz irányt válasszátok.

A nevem Steven Hayes,

és az elmúlt 30 évben

a kollégáimmal pszichológiai folyamatok

egy kis sorozatát tanulmányoztuk -

flancos kifejezések az
emberek tevékenységeire -

amit a psziché rugalmasságának neveznek.

Ez arra a kérdésre adott 
válaszoknak egy csoportja.

Több ezer tanulmány szerint

a psziché rugalmassága megjósolja,

hogy lesznek-e mentális problémáid:

szorongás, depresszió, trauma?

Ha már egy van,

akkor lesz-e kettő a későbbiekben?

Megjósolja, hogy mennyire erősek,

mennyire lesznek krónikusak.

De nem csak ezeket jósolja meg,

hanem sok mást is, ami fontos nekünk,

még akkor is, ha ez nem pszichopatológia.

Például, milyen szülő lesz belőled?

Milyen munkavállaló leszel?

Képes leszel kezelni a fizikai bajaidat?

Ki tudsz tartani az edzésterved mellett?

Ahol az emberi tudat jár,

ott a psziché rugalmassága lényeges.

A célom ezzel az előadással az,

hogy elmagyarázzam

a psziché flexibilitásának tudományát,

mert rájöttünk arra,

hogy hogyan lehet ezeket 
a folyamatokat megváltoztatni.

Több ezer tanulmány bizonyította,

hogy az Elfogadás és Odaadás Terápia,

vagyis az EOT alkalmazásával,

vagy bármilyen a rugalmassággal 
kapcsolatos módszerrel,

képesek vagyunk megváltoztatni

ezeket a lejtőket,

a negatív élethelyzeteket,

pozitívvá alakítani minden területen,

melyeket említettem, és a többit is.

Szóval, most el szeretném magyarázni,

a psziché rugalmasságának összetevőit.

Ehhez vissza kell utaznunk

34 évet az életemben.

Amikor először fordítottam határozottan

az elmélet felé a figyelmemet.

Évtizedekkel ezelőtt,

34 évvel ezelőtt, hajnali kettőkor,

egy barna-arany rongyszőnyegen,

a testem körülbelül ilyen pózban,

és az elmém is bizonyára így nézhetett ki.

Akkor már 2-3 éve

csúsztam egyre lejjebb

a pánikbetegség poklába.

Egy szörnyű tanszéki ülésen kezdődött,

ahol végig kellett néznem,

ahogy meglett professzorok
küzdenek egymással úgy,

ahogy csakis vadállatok,

és a meglett professzorok tudnak.

(Nevetés)

Semmi mást nem akartam, 
csak könyörögni, hogy hagyják abba,

helyette azonban életem első
pánikrohamát éltem át.

Mire a többiek észrevették,

szólni sem tudtam.

Egy hang se jött ki a számon.

És az első nyilvános pánikrohamom

sokkja, ijedtsége 
és kellemetlenségé után

megtettem minden logikus, indokolt,

tudatos dolgot,

amit a tudatom üzent.

Próbáltam menekülni a szorongás elől.

Próbáltam megküzdeni a szorongással.

És próbáltam elbújni a szorongás elől.

Az ajtó mellett ültem,

figyeltem, ahogy közeledik,

érveltem magamban,

beszedtem a nyugtatókat,

és ahogy ezt mind megtettem,

a pánikrohamok

csak egyre gyakoribbak 
és intenzívebbek lettek.

Először a munkahelyen,

aztán utazások alkalmával,

aztán éttermekben,

a moziban,

liftben,

telefonbeszélgetések alkalmával,

aztán az otthon biztonságában
is megtörtént.

S végül felébredve,

hajnali kettőkor a mély alvásból,

egy pánikrohamra.

De az az éjszaka, 
azon a barna-arany rongyszőnyegen,

azon az éjjelen, figyelve,

ahogy a szorongás hullámzik bennem,

figyelve a testem rezdüléseit,

más volt!

Ez az éjszaka rémisztő

és valahogy kielégítő is volt egyszerre.

Mert nem pánikrohamom volt.

Épp szívrohamot kaptam.

Minden jel erre utalt,

nyomás a mellkasomon,

a lefelé sugárzó fájdalom a karomban,

izzadtam, mint a ló,

a szívverésem teljesen szabálytalan volt,

és az a kis gonosz hang, 
ami eddig azt súgta:

"Küzdj meg a szorongással,

menekülj, bújj el a szorongás elől!"

most azt mondta:

"Telefonálj!

Így nem ülhetsz autóba!

A halálodon vagy!

Hívd az ügyeletet!

Hívd a mentőket!

Ez nem vicc. Telefonálj!"

És mégis, ahogy telt az idő,

nem telefonáltam,

olyan érzésem volt, mintha kiléptem 
volna a saját testemből

és önmagammal néznék szembe,

elképzeltem mi történne,

ha telefonálnék.

Mint a moziban,

jelenetek sorozata,

apró részletek,

a legújabb filmből.

Szinte hallottam a mentőst,

aki jön fel a lépcsőn

és üti az ajtót.

Az utazást a mentőautóban.

A csöveket és a zsinórokat,

a nővérek riadt arcát,

ahogy bemennek az intenzívre.

Végül, az utolsó kis részlet,

az utolsó jelenet,

a filmből az,

amikor ráébredek,

hogy miről is szól ez a film.

Nézem, és azt mondom magamban:

"Istenem, kérlek, ezt ne!

Kérlek, kérlek...kérlek!"

Az az utolsó jelenet,

a hordágyon fekve az intenzíven,

lelki szemeim előtt

meglátok egy fiatal orvost,

aki túlságosan is lazán sétál felém.

Ahogy közelebb jön

látom az önelégült mosolyt az arcán.

Tudtam, hogy mi fog következni.

Közelebb jön és azt mondja:

"Dr. Hayes,

Nem szívrohama van."

A mosolya még önelégültebb lesz.

"Pánikrohama van."

És én tudtam, hogy ez az igazság!

Ezzel még mélyebbre kerültem a pokolban.

Üvöltöttem.

Egy furcsa, levegővel teli, különös hang.

Pontosan így hangzott.

(Üvöltés)

Ahogy leértem a pokol legmélyére,

egy másik ajtó nyílt ki.

Nem tudom pontosan mikor,

de pár perccel később

egy alig ismert,

de hozzám tartozó részem,

ami a tudatalattiban bújik meg,

egy sokkal spirituálisabb rész,

a lelkem legjava, ha úgy tetszik,

megszólalt,

szinte biztos vagyok,

hogy hangosan mondtam az üres lakásnak,

hajnali kettőkor.

Azt mondtam:

"Nem tudom, hogy kik vagytok,

de bizonyára fájdalmat 
tudtok nekem okozni,

tudtok bántani.

De megmondom, mit nem tudtok megtenni,

nem fordíthattok el a saját élményemtől!

Nem tehetitek meg!"

Aztán a sokkal fiatalabb énem 
fájdalmasan felkecmeregett.

A megszáradt könnyek égető barázdáiból
meg tudtam állapítani,

hogy jó ideje a szőnyegen voltam.

De felálltam, egy ígérettel:

"Soha többé

nem fogok menekülni saját magam elől!"

Nem igazán tudtam, 
hogyan tartsam be ezt az ígéretet.

Őszintén, még most is tanulgatom.

Gőzöm se volt róla, 
hogy hogyan helyezzem át ezt

mások életébe.

Csak azon munka során tanultam meg,

melyet az Elfogadás és Odaadás 
Terápián folytattunk.

Ez pedig előtte történt.

De azóta, a 34 év alatt

egyetlen nap se telt el úgy,

hogy ne emlékeznék erre a fogadalomra.

És amikor így állsz itt,

amikor már tudod,

hogy bölcsebb szembenézni

a fájdalommal és a kínokkal,

felgyorsulnak az események.

Képes vagyok mindezt szavakba foglalni,

azt, hogy mi ez a tudomány, 
mi ez az állapot.

Ez az érzelmi nyitottság!

Érezni azt, amit érezni kell,

még akkor is, ha ez nehéz.

Képesnek lenni szemlélni a gondolatainkat,

nemcsak megélni őket,

Ha gondolkodsz

nem az arcodba másznak,

nem vakítanak el,

meg tudod azokat vizsgálni.

A spirituális lényedből jön,

onnan pedig

képes vagy irányítani a figyelmedet

rugalmasan, könnyedén, önként

arra, amire figyelned kell.

És amikor meglátod
valaminek a jelentőségét,

képes leszel afelé mozdulni

teljesen szabadon

így érezhetsz, cselekedhetsz

jelen lehetsz és együttműködhetsz.

Ez a psziché rugalmassága!

És ez arra a csírára épül,

ami benned van,

mert, ha egy szóban kellene megfogalmazni

az egyetlen szó, amit mondanék,
az a "Szeretet".

Amikor önmagadat

jó szívvel, kedvesen, 
szeretettel szemléled,

a világ kinyílik és képes leszel

a célok és az értelem felé fordulni.

Tudni fogod hogyan hozz
szeretetet, részvételt,

szépséget, együttműködést

mások életébe.

Először magam se láttam,

hogy a szenvedés és fájdalom tengelye

valójában össze van kötve

a célok és értelem tengelyével.

Nem tudtam.

De észrevettem a klienseimen,

ahogy a terápiát végeztük.

Sőt, a saját életemen is észrevettem!

És pár, terápiás munkával töltött év után

fejbe csapott egy felismerés.

Addigra már túl voltam pár
EOT próba foglalkozáson.

Tréningeket kezdtem el tartani,

utazgattam, kisebb csoportokat

ismertettem meg a munkákkal.

Egy foglalkozást tartottam,

és jött egy szorongás hullám,

ami tök oké.

A mai napig rám tör a szorongás

előadások alatt.

Ez rendben volt, nyitott vagyok rá!

Na! Semmi gáz!

De akkor jött egy újabb hullám,

és azt éreztem, elkezdek sírni

a kliensek előtt.

Hogy elkezdek vigasztalhatatlanul
zokogni előttük.

Mondom: "Mi van?"

A pillanat elszállt,
lezavartam a foglalkozást.

Nem gondoltam rá 
a következő foglalkozásig.

Ugyanaz megtörtént.

Akkor jelen voltam annyira, 
hogy érezzem, nagyon fiatal vagyok.

És megkérdeztem magamtól,

a foglalkozás közben:

"Hány éves vagy?"

És jött a válasz: "8 vagy 9."

Ekkor egy emlék ugrott be,

amire nem is gondoltam azóta, 
amióta megtörtént.

8 vagy 9 éves lehettem.

A foglalkozáson nem volt időm kibogozni,

de este a szállodában igen.

Az ágyam alatt kuporogtam,

hallgattam, ahogy a szüleim 
veszekednek a szomszéd szobában.

Apám megint késő este ért haza, részegen.

És az anyám neki esett,

hogy a család aprócska vagyonát is 
a függőségére költi,

hozzávágta, hogy alkalmatlan 
apának és család főnek.

Apám azt mondta:

"Pofa be! Fogd be a pofádat különben..."

Tudtam, hogy ökölbe szorult a keze.

Aztán egy rémisztő puffanást hallottam.

Anyám felsikoltott.

Később rájöttem,

hogy a dohányzóasztal

repült át a nappalin.

Azon töprengtem:

"Lesz vér?"

"Épp veri Anyut?"

És a kisfiú tudatom

érthetően azt mondta:

"A tettek mezejére lépek!"

De rájöttem, nem tudok mit tenni!

Semmi biztonságosat.

Így hát, még jobban összekucorodtam,

átöleltem magamat, és sírtam.

Most már értitek?

Néztem, ahogy azok a vén 
professzorok vitatkoznak

a pszichológia tanszéken.

És igen, félek!

És igen, szorongok!

De valójában csak sírni akartam.

A pszichológia tanszéken?!

(Nevetés)

Most komolyan?!

De akkor még nem fértem hozzá a kisfiúhoz.

Nem volt számára hely.

Én miatta lettem pszichológus!

De fogalmam se volt róla.

Teljesen beszippantottak a cikkek,

az életrajz, az engedélyek, a sikerek.

Jaj, de jó!

De azért jöttem ide, mert ő kért meg rá.

Hogy cselekedjek!

Amit pedig vele tettem olyan volt,

mintha azt mondtam volna neki:

"Kussolj! Menj innen! Fogd be!"

Amikor menekültem, küzdöttem,
bujkáltam, ezt csináltam vele.

Annyira undok és utálatos dolog volt.

Hogy kivel? Hát velem és a részeimmel,

melyek az életem céljaival 
is összekapcsolódnak.

Mert ott fáj a legjobban, 
ami foglalkoztat minket,

és az érdekel minket, ahol sérültünk.

Ez a két tengely,

ez két fordulási irány,
ugyanaz a két dolog!

Amikor szembe nézel önmagaddal,

még akkor is, ha nehéz.

Kedves dolgot teszel magadért.

Innen pedig megkockáztathatod,

hogy fordulj egyet,

és szeretetet,

szépséget, kommunikációt, együttműködést

hozz a világba.

Ezt látva még egy ígéretet 
tettem magamnak.

Soha többé nem löklek el magamtól,

sem a célunkról szóló üzenetedet.

Nem kérlek arra, hogy
megtartsd a foglalkozást

vagy a TED-előadást.

(Nevetés)

De azt akarom, hogy velem légy!

Mert meglágyítod a szívemet.

Értelmet adsz annak, 
hogy miért erről szól az életem.

És az üzenetem számotokra az,

hogy kukkantsatok bele
a psziché rugalmasságába, igen,

de nézzétek meg, hogy hogyan alakítja át,
azt, amit már tudtok!

Ami nem más, mint szeretetet 
adni magatoknak,

még akkor is, ha ez nehéz,

szeretetet fog hozni a világba is,

úgy, ahogy azt ti akarjátok.

És ez fontos!

Ti is tudjátok.

A bennetek pityergő gyerkőc is tudja.

Mindannyian tudjuk!

Mert a szeretet nem minden,

hanem az egyetlen.

Köszönöm szépen!

Remélem hasznotokra váltam!

(Taps)