Szeretnék elmondani egy történetet a halálról és építészetről. 100 évvel ezelőtt a fertőző betegségek, mint például a tüdőgyulladás, ha elkaptuk, gyorsan a halálunkat okozva vittek el minket. A halál egyedül ért utol minket, a saját ágyunkban a családunkkal körülvéve, de ez volt a rosszabb alternatíva, mert sokaknak nem volt hozzáférése egészségügyi ellátáshoz. A 20. században sok minden megváltozott. Úgy gyógyszereket fejlesztettünk, mint a penicillin, a fertőző betegségek gyógyítására. Új egészségügyi technológiákat, például röntgent, találtunk fel. De ezek nagyok voltak és drágák, így szükségünk lett központi, nagy tároló épületekre, ezeket hívjuk ma modern kórházaknak. A II. Világháború után egyetemes egészségügyi rendszert épített ki sok ország, így mindenki hozzájárulhatott egészségügyi ellátáshoz. Az eredmény az lett, hogy a század elején az élettartam 45-ről majdnem a duplájára nőtt mára. A 20.század tele volt optimizmussal, hogy a tudomány mi mindent hozhat, de a középpontban az élet állt, a halál elfelejtődött, úgy is, amikor a halálhoz való közeledésünk drámaian megváltozott. Én egy építész vagyok és az elmúlt másfél évet a változások kutatásával töltöttem, és azzal, hogy hogyan függ össze az építészet a halállal. Most a halálunkat rák és szívproblémák okozzák, ami azt jelenti, hogy sokan fogunk hosszas, krónikus betegségtől szenvedni az életük végén. Az alatt az idő alatt rengeteg időt fogunk tölteni kórházakban, és öregotthonokban. Mindenki járt már egy modern kórházban, és látta a fluoreszkáló fényeket a végtelen folyosókat, és a kényelmetlen székek sorait. A kórház építészet elnyerte a rossz hírnevét. De a meglepő az, hogy ez nem volt mindig így. 1419-ben Brunelleschi, korának egyik híres és legbefolyásosabb építésze, megépítette az Ospedale degli Inoccenti-t. A mai kórházakra gondolva ránézek erre az épületre, és ami leginkább lenyűgöz engem az az épületnek a törekvése. Mert ez egy nagyszerű építmény. Középen udvarokkal van tele, így minden szoba kap napsütést és friss levegőt, a szobák tágasak, magas belmagassággal, ami egy kényelmes teret teremt. Gyönyörű épület. A lehetőség, hogy mi építhetünk egy ilyen kórházat, el lett felejtve. Na most ha jobb épületekben akarunk meghalni akkor beszélnünk kell róla, de kényelmetlennek találjuk a halál témáját, így nem beszélünk róla, és nem is kérdőjelezzük meg a társadalom hozzáállását a témához. A legjobban az lepett meg kutatásaim során, hogy milyen változó a hozzáállás a halálhoz. Ez az első krematórium az Egyesült Királyságban, Wokingban volt felépítve, az 1870-es évek alatt. Az építkezés során helyi feszültségek forrása lett. A hamvasztás nem volt elfogadott, a halottak 99.8%-a el lett temetve. És mégis, 100 évvel később, három- negyedét hamvasztjuk el halottainknak. Az emberek nyitottak a változásra, ha van esélyük hogy beszéljenek róla. Egy beszélgetés a halálról és építészetről volt az, amit el akartam kezdeni, mikor megnyitottam az első kiállításomat júniusban Velencében ami azt a nevet kapta hogy "Halál Velencében". Játékosnak terveztük meg, hogy emberek könnyen bele tudjanak feledkezni. Ez az egyik kiállításunk, London interaktív térképe, ami megmutatja, hogy a város mennyi ingatlanja van a haldoklásra és halálra szentelve. Amikor elhúzod a kezed a térkép előtt, annak az ingatlannak, az épületnek, vagy a temetőnek neve felvillan. Egyik másik kiállítás sorozatunk képeslapokról szólt, amiket az emberek magukkal tudtak vinni. A képeslapok házakat, kórházakat, temetőket és ravatalozókat mutattak be, és történeteket mondtak el különböző helyekről, amik mellett elhaladunk, a halál mindkét oldalán. Meg akartuk mutatni, hogy a hely, ahol meghalunk, fontos szerepet játszik abban, hogy hogyan tesszük azt. A legérdekesebb az volt, ahogy a látogatók reagáltak a kiállításra, főleg az audiovizuális hatásokra. Voltak embereink, akik táncoltak, futkostak, és ugráltak, ahogy próbálták működésbe hozni a kiállítást többféle módon, de egy bizonyos ponton hirtelen megálltak, mintha rájöttek volna hogy ez egy kiállítás a halálról, és talán nem így kéne viselkedniük. De én megkérdezném, hogy tényleg csak egy mód van-e arra, hogy hogyan kéne reagálnunk a halálra, és ha nem, gondoljunk bele hogy milyen lenne a jó halál, és milyen lenne az építészet, ami azt támogatná. Talán egy kicsit kevesebbet ebből, és kicsit többet abból? Köszönöm. (Taps)