Van valami a barlangokban -- a sötét nyílás a mészkősziklában, ami vonzza az embert, hogy belépjen. A bejáraton át a fényből a sötétségbe jutunk, belépünk a föld alatti világba, az állandó sötétség, a föld illatának és a halálos csendnek birodalmába. Valamikor régen Európában az ősember is járt ebben a föld alatti világban. Ezt tanúsítják a ránk maradt rejtelmes sziklarajzok és bevésett jelek, mint ez a spanyol Ojo Guareñából származó emberábrázolás, háromszögek, cikcakkok. Most ugyanazt az utat járjuk be, mint ezek a korai művészek. Ezen a bizarr, túlvilági helyen szinte halljuk, ahogyan a bőrbe burkolt lábak tompán koppannak a puha talajon, látjuk a fáklya lobogó fényét a következő kanyarnál. Lent, a barlangban sokszor azon kapom magam, hogy eltöprengek, hogy vajon mi vonzhatta őket, hogy ilyen mélyre merészkedjenek a veszélyes és keskeny járatokban, hogy otthagyják kezük nyomát. Ezen a videón, amely fél kilométerrel a föld alatt, a spanyolországi Cudon barlangban készült, piros sziklarajzok egész sorát találtuk meg a barlang egy korábban feltáratlan részének boltozatán. Ahogyan mint a katonák kúsztunk előre az egyre alacsonyabb járatban, végül eljutottunk egy pontra, ahol a mennyezet annyira alacsony volt, hogy férjem, Dylan, aki egyben a fotósunk is, nem tudta már tükörreflexes gépét élesre állítani a mennyezeten. Így amíg ő engem fényképezett, én egyetlen fénycsóvával és az ilyen alkalmakra tartogatott kompakt géppel követtem a piros festék nyomát. Fél kilométerrel a földfelszín alatt. Komolyan. Mit csinálhatott itt valaki egy fáklyával vagy egy kőlámpával? (Nevetés) Számomra persze van értelme, igaz? Mert, tudják, pont az ilyen kérdésekre próbálok választ kapni kutatásomban. A világ néhány legrégebbi művészeti alkotását tanulmányozom. Ezeket kb. 10-40 ezer évvel ezelőtt hozták létre Európa korai művészei. Az a helyzet, hogy nem csupán azért tanulmányozom őket, mert szépek, pedig néhányuk valóban az. Engem a modern elme kifejlődése foglalkoztat, az alkotókészség, a képzelet, az absztrakt gondolkodás létrejötte, mindaz, amitől emberek vagyunk. Minden faj kommunikál ilyen vagy olyan módon, de csak mi, emberek érünk el ebben egy másik szintet. Az együttműködés és közlés igénye és képessége fontos szerepet játszott sikertörténetünkben. Modern világunk az információcsere világméretű hálózatán alapul, és ezt valószínűleg nagyrészt kommunikációs képességünk tette lehetővé, különösen a képi vagy az írott formája. Az a helyzet, hogy miközben korai elődeink szellemi vívmányaira építünk, könnyen elfelejtjük, hogy bizonyos képességek az ő idejükben még nem léteztek. Ez az egyik oka, hogy annyira vonzónak találtam régmúltunk tanulmányozását. Azok az emberek nem óriások vállán álltak. Ők voltak a vállak. S noha meglepően sok fontos találmány származik azokból a régi időkből, én most csak egyről, a képi kommunikációról akarok beszélni. A kommunikációnak három fő fajtája van, a beszéd, a gesztusokkal történő, mint a jelbeszéd, és a képi kommunikáció. A beszéd és a gesztusok természetüknél fogva tünékenyek. Az üzenet küldése és fogadása közeli kapcsolatot feltételez, az átadást követően az információ örökre elvész. A képi kommunikáció viszont elválasztja egymástól a kapcsolat két oldalát. Ez az újítás tette lehetővé, hogy most először egy üzenet továbbadható és megőrizhető legyen, túl az adott helyen és pillanaton. Európa az egyik első olyan hely, ahol a barlangokban, sziklamenedékekben - és néha szabadtéren is - rendszeresen felbukkanó képi jeleket figyelhetünk meg. De ez az Európa más, mint ahogyan ma ismerjük. Ezt a világot a feltornyosuló jégtömbök uralták három vagy négy kilométer magasan, füves síkságokkal és megfagyott tundrával. Ez volt a jégkorszak. Az elmúlt évszázadban 350-nél is több helyszínen találtak jégkorszaki alkotásokat a sziklákban, szerte a kontinensen. Ezek állatokat, absztrakt alakzatokat, esetenként embereket ábrázoltak, mint ezek a bevésett ábrák itt, a szicíliai Addaura barlangból. Kivételes betekintést nyerünk általuk ezeknek a korai művészeknek alkotói világába és képzeletébe. Felfedezésük óta az állatok felé irányult a kutatásokban a legnagyobb figyelem, mint erre a fekete lóra is a spanyol Cullalverából, vagy erre a furcsa bíborszínű bölényre La Pasiegából. Engem azonban azok az absztrakt ábrák, a geometrikus jelek késztettek az alkotások tanulmányozására. Az az érdekes, hogy a legtöbb helyszínen ezeknek a száma jóval felülmúlja az ember- vagy állatábrázolásokét. De annak idején, 2007-ben, amikor belekezdtem, még csak egy listánk sem volt, hogy hány alakzat van egyáltalán, és fogalmunk sem, hogy vannak-e, amelyek ismétlődnek térben és időben. Mielőtt elkezdhettem volna a kérdésekkel foglalkozni, első lépésként összeállítottam egy adatbázist az összes ismert geometrikus jelről és előfordulásaikról. Az volt a gond, hogy míg bizonyos helyszínek jól dokumentáltak voltak, többnyire azok, ahol szép állatábrázolásokat is találtak, de sok esetben meglehetősen hiányos volt az anyag, kevés volt a leírás, vagy nem volt elég részletes. Némely helyszínt vagy 50 éve nem kereste fel senki. Ezeket szemeltem ki terepmunkára. A két év alatt hűséges férjemmel, Dylannal mindketten több mint 300 órát töltöttünk a föld alatt, sziklát mászva, kúszva, csalinkázva kb. 52 helyszínen Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában és Szicíliában. Érdemes volt. A helyszínek háromnegyedénél találtunk még nem dokumentált geometrikus jeleket. Tudtam, hogy a pontosságnak ez a szintje kell ahhoz, hogy elkezdhessek választ keresni az átfogóbb kérdésekre. Nézzük hát a válaszokat. Eltekintve néhány egyedi jeltől, mindössze 32 geometrikus jelünk van. Mindössze 32 jel a 30 ezer évet átfogó időszakból és a teljes európai kontinensről. Ez nagyon kis szám. Ha ezek ötletszerű firkák vagy díszítések lennének, akkor jóval több variációra számíthatnánk, de ehelyett ugyanazokat a jeleket találtuk térben és időben ismétlődve. Némely jel erősen kezdett, majd vesztett népszerűségéből és eltűnt, míg mások későbbi fejlemények. A jelek 65 százaléka azonban a teljes időszak alatt használatban volt, mint pl. az egyenesek, téglalapok, háromszögek, ellipszisek és körök, amilyeneket itt is látunk a jégkorszak végéből, egy tízezer éves lelőhelyről a Pireneusokból. Bizonyos jelek ezer kilométeres távolságokon keresztül ismertek voltak, más jelek elterjedtsége korlátozottabb volt, közülük néhány mindössze egyetlen területen fordult elő, mint ezek a felosztott téglalapok, amiket itt látunk. Ezt csak Spanyolország északi részén találtuk meg, és ami egyes kutatók szerint valamilyen családi vagy törzsi jel lehetett. Mellesleg, meglepően hasonlók a legkorábbi sziklarajzok Francia- és Spanyolországtól Indonéziáig és Ausztráliáig. Hogy ilyen nagy számban fordultak elő ugyanazok a jelek egymástól ennyire távol, különösen 30-40 ezer évvel ezelőtt, kezdi egyre valószínűbbé tenni, hogy mindez egy közös afrikai eredetre vezethető vissza. De attól tartok, ez majd egy későbbi előadás témája lesz. Visszatérve az eredeti témához, nem kétséges, hogy ezek a jelek jelentéssel bírtak alkotóik számára, akárcsak ezek a 25 ezer éves lapos domborművek a francia La Rouque de Venasque-ból. Talán mi nem tudjuk, mit jelentettek, de az akkori emberek bizonyára tudták. Ugyanazok a jelek hosszú időn át ismétlődtek számtalan helyszínen, ami arról tanúskodik, hogy az alkotóik szándékosan választották őket. Ha bizonyos geometriai alakzatoknak saját, megegyezésen alapuló, a közösség által ismert jelentést tulajdonítunk, akkor ezt valószínűleg úgy tekinthetjük, mint a világ egyik legősibb képi kommunikációs rendszerét. Ezt még nem nevezem írásnak. Ekkor még nincs elegendő írásjel ahhoz, hogy megjelenítse a beszélt nyelv minden szavát, ami elvárás egy teljes írásrendszer iránt. Valamiféle ábécéről sem lehet szó, mert a jelek ismétlődése nem elég szabályos ahhoz, hogy ezt gondolhatnánk. Van viszont néhány érdekes egyedi ábrázolásunk, mint "A felirat"-ként ismert, több jelből álló alkotás a spanyol La Pasiegából: a bal oldalon szimmetrikus jelek, középen talán egy stilizált kéz, a jobb oldalon pedig valami, ami leginkább egy [-re hasonlít. A világ legrégibb képi kommunikációs rendszerei -- a sumér ékírás, az egyiptomi hieroglifák és a legősibb kínai írásjelek mind 4-5000 évvel ezelőtt jelentek meg. Ezek mindegyikének egy-egy strigulákból és piktogramokból álló képi rendszer volt az őse, amelyben egy-egy ábra jelentése azonos volt a megjelenített dologgal. Tehát pl. egy madár képe valóban egy madarat jelentett. Az már később történt, hogy ezek a piktogramok kezdtek stilizáltabbá válni, szinte a teljes felismerhetetlenségig -- és a nyelv eddig nem ábrázolt szavai számára mint névmások, határozószók, melléknevek, több szimbólumot is bevezettek. Mindennek ismeretében nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy azok a jégkorszaki geometrikus jelek tényleg absztrakt írott karakterek lennének. Ami viszont sokkal valószínűbb, hogy a számokra ezek a korai művészek is használtak jeleket, talán olyanokat, mint ez a vonalakból álló sor a szicíliai Riparo di Za Minicből, és az őket körülvevő világ bizonyos dolgait szintén megjelenítették valamiképp. Lehet, hogy a jelek némelyike talán fegyvert vagy hajlékot ábrázolt? Vagy olyan égi jelenségeket, mint a csillagképek? Vagy lehetnek köztük akár folyók, hegyek, fák -- a táj alkotóelemei, talán mint ez a fekete "penniform", furcsa, csengőalakú jelekkel körülvéve a spanyol El Castilloból. A "penniform" latin szó, jelentése tollforma. Lehet ez egy fa vagy növény megjelenítése? Ilyen kérdéseket tettek fel a kutatók az egyes helyszíneken talált bizonyos jelekkel kapcsolatban. Szerintem itt az ideje, hogy mint egészet tekintsük át újra ezt a témakört. A dolog iróniája, hogy miután végre gondosan kategorizáltuk ezeket a jeleket, úgy érzem, azzal kell folytassam, hogy félredobom a képek azonosítását és tipizálását. Ne értsenek félre, a későbbi teljes írásrendszer létrehozása önmagában is csodálatos teljesítmény volt. De fontos észben tartani, hogy azok a korai írásrendszerek nem a semmiből jöttek. Már akkor, 5000 évvel ezelőtt is valami meglévő, sokkal régebbi dologra támaszkodtak az akkori emberek, amely tízezernyi évekre nyúlik vissza -- a jégkorszaki Európa geometrikus jeleire, és még messzebbre, kollektív történelmünk mélyére, arra a pontra, amikor először jutott eszébe valakinek valami képi jelet hagyni, és örökre megváltoztatni a kommunikáció mikéntjét. Köszönöm. (Taps)