Nos, ez egy egyértelmű kijelentés.

Ezzel a mondattal kezdtem 12 évvel ezelőtt,

és a kontextus, amiben kezdtem

a fejlődő országok voltak,

de Önök itt a világ minden tájáról jöttek.

Tehát ha az országuk térképére gondolnak,

azt hiszem rá fognak jönni,

hogy a világ minden országában

lehet kis köröket rajzolni a térképre mondva,

"Ezek azok a helyek, ahová nem mennek jó tanárok."

Ráadásul,

pont ezek azok a helyek, ahonnan a problémák származnak.

Tehát van egy irónikus problémánk.

A jó tanárok nem akarnak oda menni,

ahol a legnagyobb szükség van rájuk.

1999-ben elkezdtem

megpróbálni ezt orvosolni egy szokatlan kísérlettel,

ami egy nagyon egyszerű kísérlet volt Újdelhiben.

Befalaztam egy számítógépet

egy nyomortelepen Újdelhiben.

A gyerekek alig jártak iskolába. Nem beszéltek angolul.

Még sohasem láttak számítógépet,

és nem tudták, mi az az internet.

Szélessávú internetre kötöttem -- kb. egy méterrel van a föld fölött --

bekapcsoltam és otthagytam.

Ezután észrevettünk

néhány érdekes dolgot, amit megmutatok.

De megismételtem India-szerte

és utána a világ

nagy részén

és észrevettem,

hogy a gyerekek azt tanulják meg,

amit meg akarnak tanulni.

Ez az első kísérlet, amit elvégeztünk --

egy 8 éves fiú van a jobboldalon,

a diákját tanítja, egy 6 éves lányt,

és arra tanítja, hogyan kell böngészni.

Ez a fiú itt India közepén --

ez egy rajasthani faluban volt,

ahol a gyerekek felvették a zenéjüket

és aztán visszajátszották egymásnak,

és eközben

borzasztóan jól érezték magukat.

Mindezt négy órával azután érték el,

hogy először látták a számítógépet.

Egy másik dél-indiai faluban

ezek a fiúk itt

összeraktak egy videó kamerát

és megpróbálnak lefotózni egy méhet.

A Disney.com-ról töltötték le,

vagy egy hasonló web oldalról,

14 nappal azután, hogy felállítottuk a számítógépet a faluban.

Végül arra a következtetésre jutottunk,

hogy a gyerekek meg tudják egyedül tanulni

a számítógépek és az internet használatát,

attól függetlenül, hogy kik ők

vagy hol élnek.

Ekkor felbátorodtam, és elhatároztam,

kiderítem mi mást tudnak még

csinálni egy számítógéppel.

Egy kísérlettel kezdtük Hyderabadban, Indiában,

ahol egy csoport gyereknek --

nagyon erős Telugu akcentussal beszéltek angolul,

adtam nekik egy számítógépet,

beszédfelismerő programmal,

amit ingyen adnak a Windows-hoz,

és arra kértem őket, hogy beszéljenek bele.

Szóval amikor belebeszéltek,

a gép érthetetlen szöveget gépelt,

amire azt mondták, "Nem ért semmit, amit mondunk."

Azt mondtam, "Igen, itthagyom két hónapra.

Értessétek meg magatokat

a számítógéppel."

Mire a gyerekek, "De hogyan?"

Mire én:

"Fogalmam sincs."

(Nevetés)

És elmentem.

(Nevetés)

Két hónappal később --

és ez dokumentálva van

az Information Technology

for International Development újságban --

megváltozott a kiejtésük

és figyelemreméltóan közel volt a semleges Brit kiejtéshez

melyre a beszédfelismerő programot beállítottam.

Más szóval, mind úgy beszéltek, mint James Tooley.

(Nevetés)

Erre maguktól képesek voltak.

Ezután elkezdtem kísérletezni

különböző dolgokkal,

amiket esetleg megtanulhatnak maguktól.

Kaptam egy érdekes telefonhívást Columbo-ból

a néhai Arthur C. Clarke-tól,

aki azt mondta, "Látni akarom, mi történik."

És nem tudott utazni, ezért én mentem hozzá.

Két érdekes dolgot mondott,

"A tanárt, akit helyettesíteni tud egy gép, helyettesítenie is kell."

(Nevetés)

A második dolog amit mondott az volt,

"Ha a gyerekek érdeklődnek,

az oktatás magától történik."

És ezt csináltam a terepen,

ezért ezt mindig megnézem és rá gondolok.

(Video) Arthur C. Clarke: És biztosan tudnak segíteni

az embereken,

mert a gyerekek hamar megtanulnak tájékozódni

a weben és megtalálni azt, ami érdekli őket.

És ha van érdeklődés, akkor van oktatás.

Sugata Mitra: Elvittem a kísérletet a Dél-afrikai Köztársaságba.

Ez egy 15 éves fiú.

(Videó) Fiú: ...például játszom,

pl. állatokkal

és zenét hallgatok.

SM: Megkérdeztem, "Küldesz e-maileket?"

És azt mondta, "Igen, és átugranak az óceánon."

Ez Kambodzsa,

vidéki Kambodzsa --

egy bolondos aritmetikai játék,

amit egy gyerek sem játszana az osztályteremben vagy otthon.

Tudják, egyszerűen visszadobnák.

Azt mondanák, "Ez nagyon unalmas."

Ha hagyod a járdán heverni,

és minden felnőtt elmegy,

akkor felvágnak egymás előtt, hogy

mit tudnak csinálni.

Ezt csinálják ezek a gyerekek.

Azt hiszem, szorozni próbálnak.

És India-szerte

két év elteltével a gyerekek

elkezdték a Google-t használni a leckéjükhöz.

Ennek eredményeként a tanárok

hatalmas fejlődést tapasztaltak az angol tudásukban --

(Nevetés)

gyors fejlődést és sok mást.

Azt mondták, "Igazán komoly gondolkodókká váltak." és hasonlók.

(Nevetés)

És tényleg azokká váltak.

Úgy értem, ha ott van a Google-on,

miért kéne a fejedben tárolnod?

Szóval a következő négy év elteltével

eldöntöttem, hogy a gyerekek képesek úgy tájékozódni az interneten

hogy oktatási célokat érjenek el maguktól.

Akkoriban egy nagy pénzösszeg

érkezett a Newcastle-i egyetemre

az indiai iskolák fejlesztésére.

Szóval Newcastle felhívott. Azt mondtam "Delhiből fogom csinálni."

Erre ők, "Nem létezik, hogy egymillió fontnyi

egyetemi pénzt Delhiben ülve

fog kezelni."

Így 2006-ban

vettem magamnak egy nagykabátot

és Newcastle-be költöztem.

A rendszer határait akartam

tesztelni.

Az első kísérlet amit Newcastle-ből végeztem

igazából Indiában zajlott.

És lehetetlen célt állítottam magam elé:

képesek-e Tamil anyanyelvű

12 éves gyerekek

egy dél-indiai faluban

bio-technológiát tanítani maguknak

angolul, segítség nélkül?

És azt gondoltam, tesztelem őket. Nullát kapnak.

Adok nekik tananyagot. Visszajövök és tesztelem őket.

Kapnak még egy nullát.

Visszamegyek és azt mondom, "Igen, bizonyos dolgokhoz tanárokra van szükség."

Behívtam 26 gyereket.

Mind bejöttek, és azt mondtam nekik,

hogy nagyon nehéz dolgok vannak ezen a számítógépen.

Nem lepne meg, ha semmit nem értenétek.

Mind angolul van, és én megyek.

(Nevetés)

Tehát otthagytam őket.

Visszamentem két hónap múlva,

és bevonult a 26 gyerek, nagyon-nagyon csendesen.

Azt mondtam, "Szóval, megnéztetek bármit is?"

Azt mondták, "Igen."

"Értettetek belőle valamit?" "Nem, semmit."

Szóval azt mondtam,

"Nos, mennyi időt töltöttetek vele,

mielőtt eldöntöttétek, hogy nem értetek semmit?"

Azt mondták, "Megnézzük minden nap."

Erre én, "Két hónapig nézegettetek valamit, amit nem értetek?"

Szóval egy 12 éves kislány feltette a kezét

és szó szerint azt mondta,

"Azon kívül, hogy a DNS molekula nem megfelelő másolása

genetikai betegséget okoz,

nem értettünk semmit."

(Nevetés)

(Taps)

(Nevetés)

Három évembe telt ezt publikálni.

Most jelent meg a British Journal of Educational Technology-ban.

Az egyik referens, aki referálta a cikket azt mondta,

"Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen."

ami nem volt túl kedves.

Nos, az egyik lány megtanította magát,

hogy ő legyen a tanár.

És ez ő ott.

Ne felejtsék el, nem tanulnak angolul.

Kivágtam az utolsó részt, ahol azt kérdezem, "Hol van a neuron?"

és azt mondja, "A neuron? A neuron?"

Aztán rámnézett és ezt csinálta,

Akármi is a kifejezés, nem volt túl kedves.

Tehát a az eredményük felment nulláról 30%-ra,

ami egy oktatási lehetetlenség ilyen körülmények között.

De a 30%-kal még nem mennek át.

Megtudtam, hogy van egy barátjuk,

egy helyi könyvelő, egy fiatal lány,

akivel együtt szoktak focizni.

Megkérdeztem a lányt, "Tanítanál nekik

elég bio-technológiát, hogy átmenjenek?"

Erre ő, "De hogyan? Én nem tudok semmit a témáról."

Azt mondtam, "Nem, használd a nagymama-módszert."

Megkérdezte, "Mi az?"

Azt mondtam, "Nos, annyit kell tenned,

hogy mögöttük állsz,

és folyamatosan dícséred őket."

Csak mondd nekik, "Ez tök menő. Ez fantasztikus.

Ez mi? Meg tudod csinálni mégegyszer? Meg tudsz többet is mutatni?"

Ezt két hónapig csinálta.

Az eredmények felmentek 50-re,

ami az átlagos eredmény Újdelhi előkelő iskoláiban,

ahol képzett bio-technológia tanár van.

Szóval visszajöttem Newcastle-be

ezekkel az eredményekkel

és elhatároztam,

hogy itt valami olyan történik, ami

kezd határozottan komollyá válni.

Így, miután mindenféle eldugott helyen kísérleteztem,

elmentem a legeldugottabb helyre, ami csak eszembe jutott.

(Nevetés)

Kb. 8.000km-re Delhitől található

Gateshead kisvárosa.

Itt vettem 32 gyereket,

és elkezdtem finomítani a módszert.

Négyes csoportokba szerveztem őket.

"Ti alakítjátok ki magatoknak a négyes csoportokat.

Minden csoport egy számítógépet kap, nem négyet."

Emlékezzenek a lyukra a falban.

"Változtathatsz csoportot.

Átsétálhatsz egy másik csoporthoz,

ha nem tetszik a sajátod, stb.

Odamehetsz egy másik csoporthoz, és meglesheted, mit csinálnak,

és mondhatod azt a saját csoportodnak, hogy ez a saját munkád."

És elmagyaráztam nekik,

hogy sok tudományos munka születik ugyanezzel a módszerrel.

(Nevetés)

(Taps)

A gyerekek lelkesen belevetették magukat, és azt kérdezték,

"Mit szeretne, hogy csináljunk?"

Adtam nekik hat tizedikes vizsgakérdést.

Az első csoport, a legjobb,

mindent megoldott 20 perc alatt.

A legrosszabb 45 perc alatt.

Mindent felhasználtak, amit ismertek --

híroldalak, Google, Wikipedia,

Ask Jeeves, stb.

A tanárok azt kérdezték, "Ez maradandó tudás-e?"

Azt mondtam, "Próbáljuk ki.

Visszajövök két hónap múlva.

Adunk nekik egy írásos tesztet --

számítógépek, beszélgetés, stb. nélkül."

Az átlagos eredmény számítógépekkel és csoportokban,

76% volt.

Amikor elvégeztem a kísérletet, amikor megirattam a tesztet,

két hónappal később

76% volt.

Fotografikus emlékezetük

volt a gyerekeknek,

gyanítom azért, mert megbeszélték egymással.

Egy gyerek egy számítógép előtt

ezt nem fogja megtenni.

További eredményeim is vannak,

melyek szinte hihetetlenek,

olyan pontszámokról, amik idővel felmennek.

Mert a tanáraik azt mondják,

hogy amikor vége az órának,

a gyerekek tovább keresnek a Google-on.

Itt Nagy-Britanniában hirdetésben

kerestem brit nagymamákat,

a kísérletem után.

Nos, tudják,

a brit nagymamák nagyon élénkek.

200-an jelentkeztek azonnal önkéntesnek.

(Nevetés)

Az volt a megállapodás, hogy adnak nekem

egy óra szélessáv időt,

otthon ülve,

hetente egyszer.

És ezt tették.

És az elmúlt két évben

több mint 600 óra instruálás

történt Skype-on keresztül,

felhasználva, amit a diákjaim a nagyi felhőnek hívnak.

Itt ül a nagyi felhő.

Abba az iskolába tudom sugározni őket, amelyikbe csak akarom.

(Video) Tanár: Nem tudsz megfogni.

Mondjátok ti is.

Nem tudsz megfogni.

Gyerekek: Nem tudsz megfogni.

Tanár: Én vagyok a mézeskalács ember.

Gyerekek: Én vagyok a mézeskalács ember.

Tanár: Ügyesek vagytok. Nagyon jó...

SM: Gateshead-ben

egy 10 éves kislány a hinduizmus mélyére lát

15 perc alatt.

Tudják, olyan dolgokba, melyekről fogalmam sincs.

Két gyerek megnéz egy TED előadást.

Azelőtt focisták akartak lenni.

8 TED előadás után

az egyik Leonardo da Vinci akar lenni.

(Nevetés)

(Taps)

Nagyon egyszerű dolog.

Most ezen dolgozom.

Önszervező Tanulási Környezetnek (SOLE) hívják őket.

A bútorok úgy vanna tervezve,

hogy a gyerekek nagy, erős képernyők előtt ülhessenek,

nagy sávszélességű internettel, de csoportokban.

Ha akarják, felhívhatják a nagyi felhőt.

Ez egy SOLE Newcastle-ben.

A közvetítő Indiában van.

Tehát milyen messzire mehetünk? Még egy kicsi, és abbahagyom.

Májusban Torinóban jártam.

Elküldtem az összes tanárt a 10 éves gyerekekből álló csoportom mellől.

Csak angolul beszélek, ők csak olaszul,

tehát sehogy sem tudunk kommunikálni.

Elkezdtem angol kérdéseket írni a táblára.

A gyerekek ránéztek és azt mondták, "Micsoda?"

Azt mondtam, "Oldjátok meg."

Beírták a Google-be, lefordították olaszra,

visszamentek az olasz Google-hoz.

15 perccel később...

A következő kérdés: Hol van Kalkutta?

Ez csak 10 percbe telt.

Megpróbáltam egy igazán nehezet.

Ki volt Pitagorasz és mit csinált?

Egy darabig csönd volt,

aztán azt mondták, "Rosszul írta.

Úgy írjuk: Petagoras."

És aztán,

20 perc múlva,

elkezdtek megjelenni az derékszögű háromszögek a képernyőkön.

Ebbe beleborzongtam.

Ezek 10 éves gyerekek.

"30 perc múlva eljutnának a Relativitás Elméletéhez. És azután?"

(Nevetés)

(Taps)

SM: Tudják, mi történt?

Azt hiszem rábukkantunk egy

önszervező rendszerre.

Az önszervező rendszer az,

ahol megjelenik egy szerkezet

határozott külső beavatkozás nélkül.

Az önszervező rendszerek mindig kibontakoznak,

vagyis a rendszer olyan dolgokat kezd csinálni,

melyekre soha nem tervezték.

Ezért reagálnak úgy, ahogy reagálnak,

mert lehetetlennek tűnik.

Azt hiszem megkockáztathatok egy feltevést.

Az oktatás egy önszervező rendszer,

melyből a tanulás, mint felszínre törő jelenség következik.

Beletelik majd néhány évbe, hogy ezt kísérletekkel bebizonyítsam

de meg fogom próbálni.

De addig is, rendelkezésünkre áll egy módszer.

Egymilliárd gyerek, 100 millió közvetítőre van szükségünk --

ennél sokkal több van a bolygón --

10 millió SOLE-ra,

180 milliárd dollárra és 10 évre.

Mindent meg tudnánk változtatni.

Köszönöm.

(Taps)