Egypetéjű ikerpár tagjaként nőttem fel, testvérem rendkívüli szeretetét élvezve. Ikernek születni azzal is jár, hogy az ember nagy szakértővé válik a kivételezés felismerésében. Ha az ő sütije picivel is nagyobb volt, mint az enyém, már szóvá tettem. Pedig nyilvánvalóan nem éheztem. (Nevetés) Amikor pszichológus lettem, egy másfajta kivételezésre figyeltem fel, mégpedig arra, mennyivel többre értékeljük a testünket, mint a lelkünket. Kilenc évembe telt az egyetemen, hogy pszichológiából ledoktoráljak, az emberek többsége a névjegykártyámat látva mégis azt mondja: "Ó, pszichológus. Szóval akkor nem igazi orvos." Mintha ezt rá is kellene írnom a kártyámra. (Nevetés) A testünk előtérbe helyezése a lelkünkkel szemben mindenütt megfigyelhető. Nemrégiben egy barátom házában jártam, és az ötéves gyerekük éppen lefekvéshez készülődött. A mosdó előtt egy sámlin állva a fogát mosta, amikor megcsúszott, és felhorzsolta a lábát, ahogy leesett. Egy percet ha sírt, de aztán felkelt, felállt újra a sámlira, levett egy doboz ragtapaszt és rátett egyet a sebére. Ez a gyerek még alig tudta bekötni a cipőfűzőjét, de azt tudta, hogy egy sebet be kell fedni, hogy el ne fertőződjön, és hogy a fogaink épségéért napi kétszer fogat kell mosnunk. Mindannyian tudjuk, hogyan kell a testi egészségünkről gondoskodni, és hogyan kell a fogainkat ápolni, igaz? Ötéves korunk óta tudjuk. De vajon mit tudunk arról, hogyan kell lelkünk egészségéről gondoskodni? Nos, semmit. Mit tanítunk gyermekeinknek a lelki egészségről? Semmit. Hogy van az, hogy több időt töltünk a fogaink ápolásával, mint elménk karbantartásával? Miért van az, hogy a fizikai egészségünk sokkal fontosabb számunkra, mint a lelki egészségünk? A testi sérüléseknél sokkal gyakrabban szenvedünk el lelki sérüléseket, mint amilyen a kudarc, a visszautasítás, vagy a magány. Ezek ugyanúgy súlyosbodhatnak, ha nem veszünk róluk tudomást, és az életünket drámai módon befolyásolhatják. Mégis, bár léteznek tudományosan bizonyított módszerek az ilyen típusú lelki sérülések kezelésére, mégsem használjuk őket. Fel se merül bennünk, hogy kellene. "Ó, boldogtalan vagy? Hát rázd meg magad! Az egész csak a fejedben létezik." El tudják képzelni, hogy egy törött lábú embernek ezt mondják: "Ó, sétálj csak, attól elmúlik; Az egész csak a lábadban létezik." (Nevetés) Itt az idő, hogy megszüntessük a testi és lelki egészségünk közt tátongó szakadékot. Itt az idő, hogy egyenlőbben kezeljük őket, mintha ikrek lennének. Ha már itt tartunk, a testvérem is pszichológus. Vagyis ő sem igazi orvos. (Nevetés) De nem egy helyen tanultunk. Ami azt illeti, életem legnehezebb döntése az volt, amikor az Atlanti-óceánt átrepülve New Yorkba költöztem, hogy pszichológiából ledoktoráljak. Akkor voltunk életünkben először távol egymástól, és az elszakadás mindkettőnk számára kegyetlenül nehéz volt. De amíg ő család és barátok között maradt, én egyedül voltam egy új országban. Szörnyen hiányoztunk egymásnak, de a nemzetközi telefonhívások akkoriban nagyon drágák voltak, ezért csak heti öt perc beszélgetést engedhettünk meg magunknak. Amikor eljött a születésnapunk, az volt az első, amit nem együtt töltöttünk. Elhatároztuk, hogy kirúgunk a hámból, és azon a héten 10 percet beszélünk. Egész reggel a szobámban járkáltam fel és alá, a hívását várva -- vártam és vártam, de a telefon nem csörgött. Az időeltolódás miatt arra gondoltam, "OK, biztos a barátaival van, majd később hív." Akkoriban nem voltak még mobiltelefonok. De nem hívott. És én kezdtem rádöbbenni, hogy 10 hónap távollét után már nem hiányoztam neki annyira, mint amennyire ő nekem. Tudtam, hogy reggel hívni fog, de az az éjszaka életem egyik legszomorúbb és leghosszabb éjszakája volt. Másnap reggel felébredtem, ránéztem a telefonra, és észrevettem, hogy a kagylót lerúgtam róla, amikor előző nap fel-alá járkáltam. Kikászálódtam az ágyból, visszatettem a kagylót a helyére, egy másodperc múlva már csengett is, a testvérem volt az, és pipa volt, de nagyon. (Nevetés) Ez volt az ő életének is a legszomorúbb és leghosszabb éjszakája. Próbáltam megmagyarázni, mi történt, de ő azt mondta: "Nem értem. Ha láttad, hogy nem hívlak, miért nem vetted fel te a telefont, hogy felhívj? Igaza volt. Miért nem hívtam én? Akkor nem tudtam rá válaszolni, de ma már tudom, mi volt az oka. Nagyon egyszerű: a magányosság. A magányosság mély lelki sérülést okoz, olyat, ami eltorzítja az érzékelésünket, és összezavarja a gondolkodásunkat. Elhiteti velünk, hogy a körülöttünk élők sokkal kevésbé törődnek velünk mint valójában. Félni kezdünk attól, hogy mások iránt érdeklődést mutassunk, mert miért tegye ki magát az ember visszautasításnak és csalódásnak, amikor a szíve már úgyis jobban fáj, mint amit el tud viselni? Valódi magányosság uralkodott akkoriban rajtam, de mivel egész nap emberek között voltam, ez soha nem tűnt fel nekem. A magányosság érzését azonban csak szubjektíven lehet megítélni. Egyedül azon múlik, hogy érzelmi és társadalmilag elszigetelve érzed-e magad másoktól. És én így éreztem. Rengeteg kutatást végeztek a magányosság témakörében, és mindegyik ijesztő. A magányosság nem csak letör, de meg is öl. Nem viccelek. A krónikus magány a korai elhalálozás kockázatát 14 százalékkal növeli. A magányosság magas vérnyomást és magas koleszterinszintet eredményez. Még az immunrendszer működését is elnyomja, kitéve ezzel az embert mindenféle betegség veszélyének. Sőt, a tudósok kimutatták, hogy összehasonlítva a kettőt, a krónikus magányosság ugyanolyan jelentős rizikófaktor a hosszútávú egészségre és élettartamra nézve, mint a dohányzás. Csakhogy a cigarettás doboz óva int: "A dohányzás halált okozhat". A magányosság viszont nem figyelmeztet. Ezért olyan fontos, hogy kiemelten foglalkozzunk lelki egészségünkkel, hogy törődjünk érzelmi életünk karbantartásával. Mert úgy nem lehet egy lelki sebet kezelni, ha azt se tudjuk, hogy megsérültünk. [ Figyeljünk a lelki fájdalomra! ] A magány nem az egyetlen olyan lelki seb, amely az érzékelésünket eltorzítja, és félrevezet minket. A kudarc is ezt teszi. Egyszer egy gyermekmegőrzőben jártam, ahol három totyogó kisgyerek egyforma műanyag játékkal játszott. A piros gombot kellett elcsúsztatni rajta, hogy egy cuki kiskutya előugorjon belőle. Az egyik kislány a lila gombot próbálta tologatni, nyomkodni, aztán hátradőlt és sírásra görbülő szájjal meredt a dobozra. A mellette ülő kisfiú, miután látta ezt, odafordult a saját dobozához és anélkül, hogy hozzáért volna, sírva fakadt. Ezalatt egy másik kislány mindent megpróbált, ami csak eszébe jutott míg végül elcsúsztatta a piros gombot, a cuki kiskutya előugrott, a kislány pedig örömében felsikoltott. Itt volt tehát három totyogós ugyanazzal a műanyag játékkal, ám kudarchelyzetben nagyon eltérő reakciókkal. Az első két gyerek tökéletesen képes volt arra, hogy elcsúsztassa a piros gombot. Egyedül az akadályozta meg őket ebben, hogy az agyuk elhitette velük, hogy nem lennének rá képesek. Persze a felnőttek is állandóan belesétálnak ebbe a csapdába. Mindannyiunkban léteznek olyan alapérzések és hiedelmek, amik akkor aktiválódnak, amikor valami frusztrál és hátráltat bennünket. Vajon tudjuk-e, hogyan reagál agyunk a kudarcélményekre? Nem ártana. Mert ha az elménk megpróbál meggyőzni, hogy képtelenek vagyunk valamire, és ezt elhisszük, akkor, mint az a két kisgyerek, tehetetlennek kezdjük érezni magunkat és túl korán feladjuk, vagy meg se próbáljuk. És ez még inkább meggyőz arról, hogy nekünk nem sikerülhet. Látják, ezért van az, hogy sokan képességeik alatt teljesítenek. Mert valahol útközben, akár egyetlen kudarc is meggyőzte őket arról, hogy nem fognak boldogulni, és ők ezt elhitték. Ha egyszer meggyőződünk valamiről, utána már nehéz megváltoztatni a véleményünket. Ezt a leckét a saját káromon tanultam meg, amikor a testvéremmel tinédzserek voltunk. Barátainkkal ültünk egy autóban és egy sötét úton hajtottunk éjszaka, amikor a rendőrség megállított. Betörés volt a környéken és gyanúsítottakat kerestek. A járőr odajött a kocsihoz, lámpáját a sofőrre irányította, majd az elől ülő testvéremre, és végül rám. Ekkor szemei kikerekedtek és így szólt, "Hol láttalak én már téged?" (Nevetés) Mire én: "Az első ülésen". (Nevetés) De ez sehogy se állt össze neki, így azt hitte, be vagyok lőve. (Nevetés) Kirángatott az autóból, megmotozott, átmasíroztatott a rendőrautóhoz, és csak mikor kiderült, hogy nem szerepelek a nyilvántartásban, akkor engedte megmutatni az első ülésen ülő ikertestvéremet. De még mikor továbbhajtottunk, akkor is lehetett látni az arcán a meggyőződést, hogy valami tutira nem stimmelt velem. Nehéz megváltoztatni a véleményünket, ha már valamit a fejünkbe vettünk. Ezért természetes, ha demoralizálva és legyőzve érezzük magunkat egy kudarc után. De azt nem szabad elhinnünk, hogy nekünk nem sikerülhet. Harcba kell szállni a tehetetlenség érzésével. Kezünkbe kell venni az irányítást. És meg kell törnünk ezt az ördögi kört, mielőtt kialakulna. [ Állítsuk el a lelki vérzést! ] Gondolataink és érzéseink nem olyan megbízható barátaink, mint amilyeneknek hittük őket. Inkább olyanok, mint egy irtó szeszélyes barát, aki egyik pillanatban mindenben támogat, a másikban meg szörnyen viselkedik. Egyszer egy kolléganőm húszévnyi házasság és egy rémes válás után végre készen állt az első randevújára. Az interneten ismerte meg a pasast, aki kedvesnek és sikeresnek tűnt, és ami a legfontosabb, úgy tűnt, odavan érte. A hölgy nagyon izgatott volt, vett egy új ruhát, és egy elegáns New York-i bárban beültek egy italra. Tíz perc sem telt el a randiból, mikor a férfi felállt és azt mondta, "Engem ez nem érdekel", és távozott. A visszautasítás rettenetes érzés. A nő fájdalmában mozdulni sem tudott. Egy barátját hívta fel. A barát pedig ezt mondta: "Mégis mit vártál? Széles a csípőd, nem tudsz érdekeseket mondani, miért akarna egy ilyen jóvágású, sikeres pasas egy ilyen szerencsétlennel randizni, mint te?" Döbbenet, hogy egy barát ilyen kegyetlen tud lenni, nem igaz? De talán kevésbé megdöbbentő, ha azt mondom, nem a barát szavai voltak ezek. A nő beszélt így saját magával. Ezt tesszük mindannyian, különösen egy visszautasítás után. Elkezdjük végigvenni az összes hibánkat és hiányosságainkat, hogy bárcsak milyenek lennénk, és milyenek nem, kigúnyoljuk magunkat. Talán nem ilyen nyersen, de mindannyian megtesszük. És ez érdekes, mert az önbecsülésünk már így is sérült. Miért akarnánk még több kárt okozni benne? Egy testi sérülést nem súlyosbítunk szándékosan. Ha van egy seb a karunkon, nem mondjuk, hogy "Ó, várjunk csak! Mindjárt fogok egy kést és megnézem, mennyivel tudok mélyebbre vágni." A lelki sérülésekkel viszont rendszeresen ezt tesszük. Miért? Mert rosszak a lélekápolási szokásaink. Mert nem kezeljük kiemelten a lelkünk egészségét. Számtalan tanulmányból tudjuk, hogy amikor alacsonyabb az önbecsülésünk, védtelenebbé válunk a stresszel és szorongással szemben, jobban fáj a kudarc és a visszautasítás, és tovább tart a regenerálódás. Ezért ha visszautasítás ér, az első dolgunk újraéleszteni az önbecsülésünket, nem pedig karateharcosként laposra verni. Ha lelki fájdalmunk van, forduljunk azzal az együttérzéssel magunk felé, amit egy igaz baráttól várnánk. [ Óvjuk az önbecsülésünket! ] Nyakon kell csípni a rossz lelki beidegződéseket és át kell formálni őket. Az egyik legegészségtelenebb és leggyakoribb a rágódás. Valamit újra és újra átrágni. Amikor a főnök leordítja a fejünket, vagy a tanár megszégyenít az órán, vagy jól összeveszünk a barátunkkal, aztán nem bírjuk megállni, hogy gondolatban ne játsszuk le a jelenetet újra és újra, napokon, sőt heteken át. A rágódás ezen formája könnyen szokássá válhat, és ez sokba kerülhet. Mert ha ilyen sokáig koncentrál az ember a felkavaró, negatív gondolatokra, az lényegesen megnöveli az esélyét a klinikai depresszió, alkoholizmus, táplálkozási zavarok, és akár szív és érrendszeri betegségek kialakulásának is. A probléma az, hogy a rágódási kényszer nagyon erős tud lenni, úgyhogy nehéz leszokni róla. Ezt konkrétan tudom, mert bő egy évvel ezelőtt bennem is kialakult ez a szokás. A testvéremnél III. stádiumú non-Hodgkin limfómát diagnosztizáltak. A rák rendkívül agresszív volt. Szemmel látható daganatok borították az egész testét. Nagyon kemény kemoterápiás kezelést kellett elkezdenie. És én másra sem tudtam gondolni, mint hogy ő min megy keresztül. Állandóan az járt a fejemben, hogy mennyit szenved, pedig ő soha nem panaszkodott, egyetlen egyszer sem. Hihetetlenül pozitívan állt az egészhez. A lelke csodálatosan egészséges volt. Én testileg voltam egészséges, de lelkileg roncs voltam. Viszont tudtam, mit kell tennem. A kutatások szerint már egy kétperces figyelemelterelés is elég ahhoz, hogy az adott pillanatban ránk törő rágódási kényszert leállítsuk. Ezért mindig, amikor nyugtalanító, idegesítő, negatív gondolatom támadt, szándékosan valami másra koncentráltam, amíg az el nem múlt. És egy hét alatt az egész életszemléletem megváltozott, pozitívabb és bizakodóbb lett. [ Küzdjük le a negatív gondolkodást! ] Kilenc héttel a kemoterápia megkezdése után a testvéremen CT-t végeztek, és én mellette voltam, amikor megkapta az eredményt. Az összes daganat eltűnt. Hátra volt még három kemoterápiás kezelés, de már tudta, hogy meg fog gyógyulni. Ez a fotó két hete készült. Ha az ember a cselekvést választja, amikor magányos, ha változtat a kudarcokra adott válaszain, ha védi az önbecsülését, ha harcol a negatív gondolatok ellen, akkor nem csak hogy begyógyítja a lelki sebeit, de érzelmileg ellenállóbb lesz és kivirul. Száz évvel ezelőtt az emberek bevezették a személyi higiénia alkalmazását, és a várható élettartam több mint 50 százalékkal nőtt alig pár évtized leforgás alatt. Én azt gondolom, az életminőségünk ugyanilyen drasztikus javulást mutatna, ha mindannyian bevezetnénk a lelki higiénia alkalmazását. El tudják képzelni, milyen lenne a világ, ha mindenki egészségesebb lenne lelkileg? Ha kevesebb lenne a magányos és depressziós ember? Ha az emberek tudnák, hogyan legyenek úrrá a kudarcon? Ha jobb lenne az önértékelésük és kezükben éreznék a gyeplőt? Ha boldogabb és kiteljesedettebb lenne az életük? Én igen, mert én egy ilyen világban szeretnék élni, és a testvérem is egy ilyen világban szeretne élni. És ha önökhöz eljut ez az információ, és változtatnak néhány szokásukon, akkor abban a világban mind fogunk tudni élni. Nagyon köszönöm. (Taps)