A PhD-m közepe táján reménytelenül elakadtam. Akármerre fordultam, zsákutcába kerültem. Úgy tűnt, mintha az alapvető feltevéseim már nem lettek volna helytállóak. Úgy éreztem magam, mint a ködben repülő pilóta, nem tudtam tájékozódni. Már meg sem borotválkoztam. Reggel nem tudtam kikelni az ágyból. Nem éreztem méltónak magam ahhoz, hogy belépjek az egyetem kapuján, mert nem voltam olyan, mint Einstein vagy Newton, vagy más tudós, akiknek az eredményeiről tanultunk. Mert a tudományban csak eredményekről tanulunk, nem folyamatokról. Így persze én nem lehettem tudós. De volt elég támaszom, és túlléptem ezen. Valami újat fedeztem fel a természetről. Rendkívül megnyugtató érzés volt a világon az egyetlen embernek lenni, aki ismer egy új természeti törvényt. Elindítottam a második PhD projektemet és megismétlődött ugyanaz. Zátonyra futottam, majd túljutottam rajta. Kezdtem arra gondolni, hogy ez valami szabályszerűség lehet. Megkérdeztem más végzősösöket is. "Igen, pontosan így jártunk."- mondták, "csak senki nem figyelmeztetett előre." Mi mindannyian azt tanultuk a tudományról, hogy az logikus lépések sorozata kérdéstől válaszig. De a kutatás egyáltalán nem ilyen. Ugyanebben az időszakban improvizációs színházi képzésen vettem részt. Tehát napközben fizikával foglalkoztam, és éjjel pedig nevettem, ugráltam, énekeltem és gitároztam. A improvizációs színház, akárcsak a tudomány, az ismeretlenben tapogatózik, mert rendező és forgatókönyv nélkül kell játszani a színpadon, anélkül, hogy tudnánk, mit kell majd alakítanunk, vagy hogy a többi szereplő mit fog tenni. De a tudománytól eltérően, az improvizációs színházban már az első nap megmondják, mi fog történni, mikor színpadra lépünk. Siralmasan meg fogunk bukni. Leblokkolunk. Úgyhogy azt gyakoroltuk, hogyan maradjunk kreatívak szorult helyzetben. Például volt egy gyakorlat, amikor mind körbeálltunk, és a legszörnyűbb sztepptáncot jártuk, miközben a többiek tapsoltak és biztattak, támogattak a színpadon. Mikor tanár lettem, és a saját diákjaimat irányítottam a kutatómunkájukban, ismét észrevettem, hogy nem tudom, mit tegyek. Tanulmányoztam fizika, biológia, kémia órák ezreit, de egyik óra vagy elgondolás sem mutatta meg, hogy kell irányítani valakit az ismeretlenben vezető közös úton, hogyan kell motiválni. Tehát a improvizációs színháztól ihletve már az első nap megmondtam a diákjaimnak, hogy mi fog történni, mikor megkezdik a kutatást. A mi mentális beállítottságunktól függ, hogy milyen lesz a kutatás. Mert valahányszor teszünk valamit, például meg szeretném érinteni ezt a táblát, az agyam először kidolgoz egy sémát, előrevetíti az izmok pontos feladatát még mielőtt megmozdítom a kezem, és ha én leblokkolok, ha az én elképzelésem eltér a valóságtól, akkor az egy többlet stresszt hoz létre, amit kognitív disszonanciának nevezünk. Ezért jó, ha a séma valósághű. Ha hiszünk abban, ahogyan a tudományokat tanítják, ha hiszünk a tankönyveknek, akkor a következő kutatási sémát kapjuk: Ha A a kérdés és B a válasz, akkor a kutatás egyenes út. A gond az, hogy ha egy kísérlet nem működik, vagy egy diák elcsügged, akkor ezt valami fergeteges hibának érzékeli, ami rendkívüli stresszt okoz. Ezért tanítok a diákjaimnak egy sokkal valóságosabb sémát. Íme egy példa arra, amikor a dolgok eltérnek a sémától. (Nevetés) (Taps) Tehát egy másik sémát tanítok a diákjaimnak. Ha A a kérdés, B a válasz, maradj kreatív a felhőben és indulj el. De a kísérletek nem működnek, nem működnek nem működnek és nem működnek, s végül rossz érzésekkel eltelve oda jutunk, ahol már úgy tűnik, hogy az alapfeltevéseinknek nincs semmi értelme. Mintha kicsúszna a talaj a lábunk alól. Ezt a helyet nevezem felhőnek. Eltévedhetünk a felhőben egy napra, hétre, hónapra, évre, egy egész életpályára, de néha, hogyha szerencsénk van, és támogatnak is minket, észrevehetünk valamit magunk körül, esetleg épp a felhő formáján meditálva, egy új választ, C-t, és eldönthetjük, hogy kipróbáljuk. A kísérlet nem működik, és nem működik, de megérkezünk, és akkor megosztjuk a világgal egy publikált cikkben, hogy A nyíl C, ami a közlés nagyszerű módja, de csak ha nem felejtjük el az utat, mely odavezetett. Ez a felhő a kutatás velejárója, mesterségünk része, mert a felhő őrzi a határzónát. Őrködik a határon az ismert és az ismeretlen között. Hogy felfedezzünk valami egészen újat, legalább egy alapfeltevést meg kell változtatni, ami azt jelenti, hogy a tudományban valami egészen hősieset teszünk: minden nap megpróbálunk eljutni az ismert és ismeretlen dolgok közti határra, hogy szembenézzünk a felhővel. Vegyük észre, hogy B-t az ismert zónába helyeztem, mert már kezdetben is ismerjük. De C mindig sokkal érdekesebb és sokkal fontosabb, mint B. B fontos az induláshoz, de C sokkal tartalmasabb. Ez a csodálatos a kutatásban. Az az egyszerű tény, hogy ismerjük a felhő fogalmát, nagy hatást gyakorolt a kutatócsoportomra, mert a diákjaim jönnek és azt mondják: "Uri, a felhőben vagyok." "Nagyszerű, akkor biztos nyomorultul érzed magad." (Nevetés) De igazából örülök, mert lehet, hogy közel vagyunk az ismert és az ismeretlen határához, és esélyünk van felfedezni valami egészen újat. Mert így működik az elménk. Tudva, hogy a felhő normális, lényeges, és tulajdonképpen szép, csatlakozhatunk a Felhőt Értékelők Társaságához. Ez felszabadít az érzés alól, hogy valami nincs rendben velem. Mint mentor tudom, mi a dolgom. Támogatnom kell a diákomat, mert a kutatás lélektana szerint a félelem és a reménytelenség óvatos és konzervatív gondolkozásra készteti az elmét. Ha szeretnénk felfedezni a kockázatos utakat, hogy kijussunk a felhőből, más érzelmekre van szükség. Szolidaritásra, támogatásra, reményre, melyek a másokkal való kapcsolódásból erednek. Akárcsak az improvizációs színházban, a tudományban is jobb az ismeretlenbe együtt belemenni. Ismerve a felhő fogalmát, a színháztól tanultunk egy hatékony módszert a felhő belsejében való beszélgetésre is. Az improvizációs színház alapelvére épül, tehát itt megint segítségemre sietett az improvizációs színház. Ez az "Igen, és" válasz, amit mások javaslataira adunk. Azt jelenti, hogy elfogadjuk a javaslatot, és építünk rá, mondván "igen, és". Például, ha egy színész azt mondja: "Nézd, egy tócsa." és a másik azt válaszolja: "Nem, az csak egy színpad." Akkor az improvizációnak vége. Elhal és mindenki feszült lesz. Ezt hívjuk leblokkolásnak. Ha nem tudatosan kommunikálunk, akkor a tudományos beszélgetések sokszor elakadnak. Az "Igen, és" használatával ez így hangzik: "Itt egy tócsa." "Igen, gyertek, ugorjunk bele." "Nézzétek, egy bálna! Gyertek, fogjuk meg a farkát! A Holdig vontat minket." Az "Igen, és" használata kikerüli a belső kritikát. Mindenkinek van belső kritikája, ami felügyeli, mit mondunk, hogy ne tűnjünk közönségesnek, vagy őrültnek vagy nem hitelesnek. A tudomány retteg attól, hogy nem alkot valami eredetit. Az "Igen, és" használata kikapcsolja a kritikát, és felszabadítja a rejtett kreativitást, melynek létezését nem is sejtettük, és gyakran hordozzák a választ a felhőről. A felhő ismerete és az "Igen, és" használata csapatunkat nagyon kreativvá tette. A diákok elkezdték használni egymás ötleteit, és meglepő felfedezéseket tettek a fizika és a biológia közös felületén. Például egy évre elakadtunk, mikor próbáltuk megérteni sejtjeink összetett biokémiai hálózatát. "Mélyen vagyunk a felhőben." - mondtuk. Játékos beszélgetéseket folytattunk. Shai Shen Orr diákom azt mondta: "Rajzoljuk le a hálózatot egy papírra!" Ahelyett, hogy leszóltuk volna: "De olyan sokszor lerajzoltuk már, és nem működött." Azt mondtam: "Jó, és használjunk nagyon nagy lapot." Ron Milo hozzátette: "Az építészek tervrajzokhoz használt hatalmas lapját, azt is tudom, hol lehet kinyomtatni." Kinyomtattuk a hálózatot, és ránéztünk. Ekkor született meg a legfontosabb felfedezésünk, hogy ez a bonyolult hálózat csak néhány egyszerű és ismétlődő szerkezetekből áll, mint egy ólomüveg ablak motívumai. Hálózati motívumoknak neveztük őket, és ezek az elemi körök segítettek megérteni a sejtek döntéshozatalának logikáját az organizmusokban, beleértve az emberi testet is. Röviddel ezután kezdtek meghívni előadást tartani tudósok ezreinek szerte a világban, de a felhő fogalma és az "Igen, és" használata a laboromon belül maradt, mert a tudományban nem beszélünk a folyamatról, semmi szubjektívről vagy érzelmekről. Eredményekről beszélünk. A konferenciákon sem beszélhettem róla. Elképzelhetetlen volt. Láttam más csoportok elakadt tudósait, akik nem tudták kifejezni, hogy mit látnak, és a gondolkodásuk leszűkült egy keskeny biztonságos mezsgyére, a tudományuk nem bontakozott ki teljesen és szenvedtek. Hát ez az, gondoltam, a csapatom kreativitásra ösztönzöm, amennyire lehet, és ha más is így tesz, akkor a tudomány egyre jobb lesz. Ez a gondolkodásmódom gyökeresen megváltozott, amikor véletlenül meghallgattam Evelyn Fox Keller kutatónő beszédét a tapasztalatairól. Azt kérdezte: "Miért van az, hogy nem beszélünk a kutatás szubjektív és érzelmi oldaláról? Ez nem lehet véletlen. Az értékrendünk áll e mögött." Láthatjuk, hogy a tudománynak ismeretre van szüksége, és ez objektív és racionális. Ez a szép a tudományban. De van egy kulturális mítosz is, miszerint a tudományos kutatás, a tudás megszerzésére irányuló napi tevékenységünk is csak objektív és racionális, mint Spock. Ha valamit tárgyilagosnak és racionális titulálunk, az ellenkezője - a szubjektív és érzelmi dolgok -, automatikusan nem-tudományos címkét kapnak, vagy tudományellenest vagy azt fenyegetőt, és többet nem is beszélünk róluk. Mikor azt hallottam, hogy a tudománynak kultúrája van, minden helyre került bennem, mert ha a tudománynak van kultúrája, akkor az megváltoztatható, én pedig elősegíthetem a változást valahányszor alkalmam adódik. Rögtön a következő konferencián a tudományos előadásom után beszéltem a tudomány szubjektív és érzelmi oldalának fontosságáról, és hogy erről beszélnünk kellene. Figyeltem a hallgatóságot, de nem reagáltak. Nem volt értelme annak, amit mondtam egy 10 egymást érő PowerPoint előadást tartalmazó konferencia kontextusában. Újra és újra megpróbáltam, egyik konferencián a másik után, de nem ment át. A felhőben voltam. Végül zenével és rögtönzéssel sikerült kijönni a felhőből. Azóta minden konferencián, ahol felszólalok, tartok egy tudományos előadást, és egy másodikat "Szeretet és félelem a laborban" címmel. Egy énekkel kezdem a tudósok legnagyobb félelméről, arról, hogy keményen dolgozunk, felfedezünk valami újat, de valaki más lepublikálja előttünk. Beelőztek minket. Szörnyű érzés. Emiatt félünk beszélni egymással, és ez kellemetlen, mert azért kezdtünk kutatni, hogy beszélgessünk, és tanuljunk egymástól. Úgyhogy eléneklek egy blues-t. (Taps) "Megint beelőztek" a címe. Felkérem a közönséget, hogy énekeljen velem. Az ő szövegük: "Scoop, scoop." Így hangzik: "Scoop, scoop". Így hangzik. ♪ Megint beelőztek ♪ ♪ Scoop! Scoop!♪ Aztán belevágunk. ♪ Megint beelőztek ♪ ♪ Scoop! Scoop!♪ ♪ Megint beelőztek ♪ ♪ Scoop! Scoop!♪ ♪ Megint beelőztek ♪ ♪ Scoop! Scoop!♪ ♪ Megint beelőztek ♪ ♪ Scoop! Scoop!♪ ♪ Oh, anyám, érzed a fájdalmam ♪ ♪ Istenem, segíts, megint beelőztek ♪ (Taps) Köszönöm. Köszönöm a kíséretet. Ilyenkor mindenki nevetni kezd és fellélegzik, rájön, hogy más tudósoknak is hasonló gondjai vannak, és elkezdünk beszélni a kutatás érzelmi és szubjektív oldaláról. Olyan érzés, mintha feloldottunk volna egy nagy tabut. Végre beszélhetünk erről egy tudományos konferencián. A tudósok elkezdtek csoportokat létrehozni, ahol rendszeresen találkoznak, és teret adnak az érzelmi és szubjektív dolgoknak, melyek felmerülnek a mentoráláskor, mikor az ismeretlenben tapogatóznak. Sőt, kurzusokat tartanak a kutatás folyamatáról, a ismeretlen közös felkutatásáról, és még sok másról. Az én vízióm a következő: mintahogy minden tudós ismeri az atom szót, tudja, hogy az anyag atomokból áll, ugyanúgy minden tudós ismerje meg a felhő és az "Igen, és" fogalmát. A tudomány kreatívabb lesz, sokkal-sokkal több váratlan felfedezés születik mindannyiunk javára, és sokkal szórakoztatóbb is lesz. Ebből az előadásból azt jegyezzék meg, hogy ha legközelebb problémába ütköznek, melyet nem tudnak megoldani, legyen az szakmai vagy magánéleti, van egy használható fogalmuk erre: a felhő. Ezen a felhőt át lehet kelni, nem magányosan, hanem valakivel, aki támogatja önöket, és "Igen, és"-sel válaszol a gondolaira, és segít "Igen, és"-t mondani a saját ötleteire is, így növelve az esélyét, hogy a felhőfoszlányok között megtalálják majd azt a nyugalmat, amelyben először pillantanak meg egy váratlan felfedezést, az önök C-jét. Köszönöm. (Taps)