Sosem felejtem el a nagyanyám szavait, aki száműzetésben halt meg: "Fiam, állj ellen Kadhafi-nak. Küzdj ellene. De sose válj Kadhafi-féle forradalmárrá." Majdnem két év telt el a líbiai forradalom kitörése óta, inspirálva a tömeges mozgósítás hullámai által mind a tunéziai, mind az egyiptomi forradalmakból. Sok másik líbiaival összefogtam Líbián belül és kívül egy harag napjáért, és hogy fellépjünk Kadhafi zsarnoki rezsimje ellen. És itt volt, egy nagy forradalom. Fiatal líbiai nők és férfiak mind ott voltak a fronton a rezsim bukását kívánva, a szabadság, a méltóság, az igazság szavait skandálva. Példamutató bátorságot mutattak Kadhafi brutális diktatúrája elleni küzdelemben. Nagyon magas szolidaritást mutattak kelettől, nyugaton át egészen délig. Végül, hat hónapnyi véres háború után és majdnem 50 000 áldozattal, sikerült felszabadítanunk az országot és megdönteni a zsarnokot. (Taps) Azonban Kadhafi hátrahagyott egy súlyos terhet, a zsarnokság örökségét, a korrupciót és a megtévesztés magvait. Kadhafi négy évtizedes zsarnoki uralma tönkretette a líbiai társadalom infrastruktúráját, kultúráját és erkölcsi talapztatát. Tisztában léve a pusztítással és a kihívásokkal, szerettem volna - több másik nővel együtt - újraépíteni a líbiai civil társadalmat, remélve egy mindenkit magába foglaló és igazságos átmenetet a demokráciához és a nemzeti kibéküléshez. Majdnem 200 szervezet jött létre Bengáziban Kadhafi bukása alatt és után -- majdnem 300 Tripoliban. 33 év száműzetés után visszatértem Líbiába, és páratlan lelkesedéssel elkezdtem szakköröket szervezni kapacitásépítésből, az emberi vezetői képességek fejlődéséből. Nők egy fantasztikus csoportjával társszerzőként megalapítottam a Libíai Nők Békeplatformját, egy mozgalmat, amely a nőkről szólt, vezetőkről, különböző életterületekről, hogy segítse a nők szociálpolitikai erősödését, és hogy lobbizzon a jogunkért, hogy egyenjogúként vehessünk részt a demokrácia és a béke építésében. Nagyon bonyolult környezettel találtam magam szemben a választások előtt, egy környezettel, amely egyre inkább polarizálttá vált, egy környezettel, amelyet a dominancia és kirekesztés önző politikája formált. Egy kezdeményezést vezettem a Líbai Nők Békeplatformjában egy inkuzívabb választási törvényért, amely származástól függetlenül minden állampolgárnak megadja a jogot a szavazásra és a jelölésre, de legfőképpen kötelezi a politikai pártokat arra, hogy váltogassák a férfi és női jelölteket vertikálisan és horizontálisan a listáikban, létrehozva a cipzárlistát. Végül elfogadták a kezdeményezésünket, és sikeres lett. A Nemzeti Kongresszusi székek 17,5%-át nők nyerték meg az első választásokban 52 éve. (Taps) Azonban a választások és a forradalom eufóriája apránként elhalványult. Minden nap erőszakos cselekmények hírére keltünk fel. Egy nap arra ébredtünk, hogy meggyalázták az ősi mecseteket és a Sufi-sírokat. Egy másik nap arra ébredtünk, hogy meggyilkolták az amerikai nagykövetet és megtámadták a konzulátust. Egy másik nap arra ébredtünk, hogy kivégezték a katonai tiszteket. És minden nap a milíciák uralmára, a fogvatartottak emberi jogainak folyamatos megszegésére és a törvény iránti tiszteletlenségükre ébredünk. A társadalmunk, amelyet egy forradalmi gondolkodásmód alakított, egyre polarizáltabbá vált, és elsodródott az ideáloktól és alapelvektől -- szabadság, méltóság, társadalmi igazság -- amelyekre kezdetben építettünk. Az Intolerancia, a kirekesztés és a bosszú lettek a forradalom utóhatásának ikonjai. Ma nem azért vagyok itt, hogy a cipzárlistánk és a választások sikerével inspiráljam Önöket. Azért vagyok itt, hogy bevalljam, hogy mi, mint egy állam, rossz döntést hoztunk. Rosszul priorizáltunk. Mert a választások nem hoztak békét, stabilitást vagy biztonságot Líbiába. A cipzárlisták női-férfi váltogatása vajon hozott békét vagy nemzeti megbékélést? Nem, nem hozott. Akkor mi? Miért marad a társadalmunk polarizált és dominált a dominancia és kirekesztés önző politikájával, férfiak és nők által egyaránt? Talán nem csak a nők hiányoztak, hanem az olyan női értékek, mint az együttérzés, az irgalom és a befogadás. A társadalmunknak egy nemzeti párbeszédre és egyetértésépítésre van szüksége. Jobban, mint a választásokra, amelyek csupán megerősítették a polarizációt és a megoszlást. A társadalmunknak szüksége van a női értékek minőségi képviseletére jobban, mint amennyire a mennyiségi képviseletére. Abba kell hagynunk a harag ügynökeiként való viselkedést. El kell kezdenünk az együttérzés és kegyelem ügynökeiként viselkedni. Ki kell dolgoznunk egy feminin diskurzust, amely nem csak tiszteletben tartja, hanem be is vezeti a kegyelmet a bosszú helyett, a közös munkát a verseny helyett, a befogadást a kirekesztés helyett. Ezek az ideálok, amelyekre a háborúviselt Líbiának iszonyúan szüksége van a béke elérésének érdekében. Mert a béke rendelkezik egy kémiával, és ez a kémia az egymásbafonódásról szól, a férfi és női perspektívák váltogatásáról. Ez az igazi cipzár. És előbb ezeket egzisztenciálisan kell létrehozni, mielőtt szociopolitikálisan tennénk. A Korán egyik verse így szól: "Salam" -- béke -- "Raheem, a végtelenül irgalmas Isten szava." Viszont a szó, "raheem", amely minden ábrahámi tradícióban ismert, ugyanazzal az eredettel rendelkezik, mint az arab szó "rahem" -- méh -- amely az egész emberiség anyai felölelését szimbolizálja, melyből mind a férfi, mind a nő, minden törzsből, minden ember származik. És ahogy a méh teljesen beburkolja a magzatot, amely benne növekszik, az együttérzés mennyei anyaméhe táplálja az egész létezést. Így azt mondják: "Az én kegyelmem körülfog mindent." Azt mondják: "Az én kegyelmem elsőbbséget élvez a haragom felett." Bárcsak mind megkapnánk az irgalom kegyét. (Taps) Köszönöm. (Taps)