1956-ban az egyik moszkvai 
diplomáciai fogadáson

Nyikita Hruscsov szovjet vezető 
nyugati nagykövetek előtt kijelentette:

"Mi vasz pohoronyim!"

Tolmácsa ezt így fordította angolra:

"Eltemetjük önöket!"

A kijelentés riadalmat keltett Nyugaton,

és fokozta a Szovjetunió 
és az USA közötti feszültséget,

ami a hidegháború idején 
amúgy is nagy volt.

Van, aki szerint eme eset egy évtizeddel 
vetette vissza a kelet-nyugati viszonyt.

Kiderült, hogy Hruscsov megjegyzését 
kissé túl szó szerint fordították.

A szövegkörnyezetre figyelemmel
így kellett volna:

"Túléljük önöket!",

vagyis, hogy a kommunizmus 
túléli a kapitalizmust,

ez pedig kevésbé fenyegető mondat.

Bár végül tisztázódott a beszélő szándéka,

Hruscsov vélt szavainak legelső hatása

a világot olyan útra terelte, 
amely atomháborúhoz vezethetett volna.

A nyelv- és kultúraváltás
bonyolultsága ellenére

miért nem fordulnak elő 
lépten-nyomon efféle kínos esetek?

A válasz jórészt a tolmácsok ügyességében 
és fölkészültségében rejlik,

amelyekkel legyőzik a nyelvi akadályokat.

A történelem során többnyire 
követő tolmácsolást használtak,

melynél a beszélő és a tolmács időről 
időre megáll, hogy a másik beszélhessen.

De a rádiótechnika megjelenésével

a II. világháború után kifejlesztették 
a szinkrontolmácsolási rendszert.

A szimultán módszerben a tolmácsok

a folyamatosan beszélő szónok szavait

azonnal fordítják a mikrofonba.

Szünet nélkül. A hallgatóság pedig
megválaszthatja, melyik nyelven

akarja hallgatni a beszédet.

Látszólag minden megy,
mint a karikacsapás,

de a háttérben

a fordítók szakadatlanul dolgoznak,

hogy a beszélő gondolatai szándéka 
szerint jussanak el a hallgatókhoz.

Ez nem könnyű feladat.

Még a már profi kétnyelvűeknek 
is kb. kétévnyi tanulásba telik

szókincsük bővítése és hozzáértésük 
mesterfokra juttatása,

hogy konferenciatolmács váljon belőlük.

Hogy megszokják a hallgatás közbeni
beszéd természetellenes feladatát,

a diákok követik a beszélőt,

és minden egyes szavát 
ugyanazon a nyelven utánaismétlik.

Idővel a mondottakat kezdik 
más szavakkal visszaadni,

menet közben stilisztikai 
igazításokat téve.

Később a második nyelv is szerephez jut.

Az ilyen gyakorlás révén új idegpályák 
keletkeznek a tolmács agyában,

és az állandó átfogalmazási törekvés 
fokozatosan természetessé válik.

Idővel és sok-sok szorgalmas munkával

a tolmács egy sor fogást sajátít el, 
hogy lépést tartson a sebességgel,

megbirkózzon 
a nehéz szakkifejezésekkel,

és az idegen nyelvi kiejtésmódok
sokaságát is kezelni tudja.

A hosszú nevek helyett 
betűszavakhoz folyamodhat,

általános kifejezéseket 
használhat egyediek helyett,

vagy diaképekre és más látható 
segédletekre utalhat.

Meghagyhatja az eredeti nyelv szakszavát,

miközben keresi a legpontosabb megfelelőt.

A tolmácsok gyakorlottak abban is, hogyan 
őrizzék meg zűrzavarban a hidegvérűket.

Ne feledjük: nincs ráhatásuk, 
hogy ki mit fog mondani,

vagy hogy mennyire lesz 
érthető a szónok beszéde.

Bármikor történhet valami váratlan.

Gyakran több ezer embernek beszélnek,

olykor igen ijesztő körülmények között,

pl. az ENSZ-közgyűlésen.

Hogy kordában tartsák izgalmukat,

gondosan készülnek a feladatukra,

előzetesen szójegyzéket állítanak össze,

mindent elolvasnak 
a tárggyal kapcsolatban,

beleértve a témával 
összefüggő korábbi beszédeket.

Végül, a tolmácsok párosával dolgoznak.

Amíg egyikük az elhangzó beszéd 
szinkrontolmácsolásával foglalkozik,

a másikuk iratok, szavak keresésével

odaillő infó fölkutatásával

nyújt segítséget neki.

Mivel a szinkrontolmácsolás feszült 
összpontosítást igényel,

a pár félóránként szerepet cserél.

A siker jórészt a gyakorlott 
együttműködésüktől függ.

A nyelv bonyolult dolog,

és ha elvont gondolatok vagy finom 
különbségek elsikkadnak a fordításban,

annak iszonyú következményei lehetnek.

Margaret Atwood híres mondása: "Háború 
akkor tör ki, ha a nyelv kudarcot vall."

Ennek minden konferenciatolmács 
tudatában van,

és derekasan dolgozik a háttérben,
hogy az soha ne fordulhasson elő.