1956-ban az egyik moszkvai
diplomáciai fogadáson
Nyikita Hruscsov szovjet vezető
nyugati nagykövetek előtt kijelentette:
"Mi vasz pohoronyim!"
Tolmácsa ezt így fordította angolra:
"Eltemetjük önöket!"
A kijelentés riadalmat keltett Nyugaton,
és fokozta a Szovjetunió
és az USA közötti feszültséget,
ami a hidegháború idején
amúgy is nagy volt.
Van, aki szerint eme eset egy évtizeddel
vetette vissza a kelet-nyugati viszonyt.
Kiderült, hogy Hruscsov megjegyzését
kissé túl szó szerint fordították.
A szövegkörnyezetre figyelemmel
így kellett volna:
"Túléljük önöket!",
vagyis, hogy a kommunizmus
túléli a kapitalizmust,
ez pedig kevésbé fenyegető mondat.
Bár végül tisztázódott a beszélő szándéka,
Hruscsov vélt szavainak legelső hatása
a világot olyan útra terelte,
amely atomháborúhoz vezethetett volna.
A nyelv- és kultúraváltás
bonyolultsága ellenére
miért nem fordulnak elő
lépten-nyomon efféle kínos esetek?
A válasz jórészt a tolmácsok ügyességében
és fölkészültségében rejlik,
amelyekkel legyőzik a nyelvi akadályokat.
A történelem során többnyire
követő tolmácsolást használtak,
melynél a beszélő és a tolmács időről
időre megáll, hogy a másik beszélhessen.
De a rádiótechnika megjelenésével
a II. világháború után kifejlesztették
a szinkrontolmácsolási rendszert.
A szimultán módszerben a tolmácsok
a folyamatosan beszélő szónok szavait
azonnal fordítják a mikrofonba.
Szünet nélkül. A hallgatóság pedig
megválaszthatja, melyik nyelven
akarja hallgatni a beszédet.
Látszólag minden megy,
mint a karikacsapás,
de a háttérben
a fordítók szakadatlanul dolgoznak,
hogy a beszélő gondolatai szándéka
szerint jussanak el a hallgatókhoz.
Ez nem könnyű feladat.
Még a már profi kétnyelvűeknek
is kb. kétévnyi tanulásba telik
szókincsük bővítése és hozzáértésük
mesterfokra juttatása,
hogy konferenciatolmács váljon belőlük.
Hogy megszokják a hallgatás közbeni
beszéd természetellenes feladatát,
a diákok követik a beszélőt,
és minden egyes szavát
ugyanazon a nyelven utánaismétlik.
Idővel a mondottakat kezdik
más szavakkal visszaadni,
menet közben stilisztikai
igazításokat téve.
Később a második nyelv is szerephez jut.
Az ilyen gyakorlás révén új idegpályák
keletkeznek a tolmács agyában,
és az állandó átfogalmazási törekvés
fokozatosan természetessé válik.
Idővel és sok-sok szorgalmas munkával
a tolmács egy sor fogást sajátít el,
hogy lépést tartson a sebességgel,
megbirkózzon
a nehéz szakkifejezésekkel,
és az idegen nyelvi kiejtésmódok
sokaságát is kezelni tudja.
A hosszú nevek helyett
betűszavakhoz folyamodhat,
általános kifejezéseket
használhat egyediek helyett,
vagy diaképekre és más látható
segédletekre utalhat.
Meghagyhatja az eredeti nyelv szakszavát,
miközben keresi a legpontosabb megfelelőt.
A tolmácsok gyakorlottak abban is, hogyan
őrizzék meg zűrzavarban a hidegvérűket.
Ne feledjük: nincs ráhatásuk,
hogy ki mit fog mondani,
vagy hogy mennyire lesz
érthető a szónok beszéde.
Bármikor történhet valami váratlan.
Gyakran több ezer embernek beszélnek,
olykor igen ijesztő körülmények között,
pl. az ENSZ-közgyűlésen.
Hogy kordában tartsák izgalmukat,
gondosan készülnek a feladatukra,
előzetesen szójegyzéket állítanak össze,
mindent elolvasnak
a tárggyal kapcsolatban,
beleértve a témával
összefüggő korábbi beszédeket.
Végül, a tolmácsok párosával dolgoznak.
Amíg egyikük az elhangzó beszéd
szinkrontolmácsolásával foglalkozik,
a másikuk iratok, szavak keresésével
odaillő infó fölkutatásával
nyújt segítséget neki.
Mivel a szinkrontolmácsolás feszült
összpontosítást igényel,
a pár félóránként szerepet cserél.
A siker jórészt a gyakorlott
együttműködésüktől függ.
A nyelv bonyolult dolog,
és ha elvont gondolatok vagy finom
különbségek elsikkadnak a fordításban,
annak iszonyú következményei lehetnek.
Margaret Atwood híres mondása: "Háború
akkor tör ki, ha a nyelv kudarcot vall."
Ennek minden konferenciatolmács
tudatában van,
és derekasan dolgozik a háttérben,
hogy az soha ne fordulhasson elő.