Imádom a mosógépszerelőket,

mert van bennük valami különleges.

Mikor eljön egy hozzám,

ezt éreztetem vele,

mert egyáltalán nem tudnám
megcsinálni, amit ő tud,

és az elismerés érzése
hihetetlenül fontos.

És amikor így teszek,

nemcsak a mosógép lesz megjavítva,

hanem még tovább is élek.

Tovább is élek, de hogyan csinálom ezt?

Bemutatom David-ot,
David Servan Schreibert.

David Servan Schreiber pszichiáter volt,

David Servan Schreiber

az unokatestvérem volt,

és valamivel több mint egy éve

vitte el az agydaganat.

Mikor 30 éves volt,

akkor találták meg az első tumort nála.

Statisztikailag nem mondhatjuk,
hogy David olyasvalaki volt,

akinek a szerencse az oldalán állt.

Onnantól kezdve minden tudását,

minden energiáját arra fordította,

hogy kitapasztalja, hogyan tudna

az adott körülmények között
nemcsak a legtovább,

hanem a legjobb módon élni.

Tehát, amit róla tudunk,

hogy megváltoztatta az étrendjét,

hogy meditált,

hogy mindennap végzett testmozgást.

De amit már kevésbé tudunk,
mert nem tette közzé,

az az a figyelem, amelyet
az élet apró részleteinek

és dolgainak az összességére szentelt.

Az utolsó leheletéig David maga volt

a hála megtestesülése.

A hála a felismerés érzése,

ami akkor önt el bennünket,

mikor megérezzük a zamatát
annak, hogy élünk.

Ez például egy napsugár az arcon,

egy baba illata,

főleg, ha az a miénk.

A tény, hogy kimozdulunk,

hogy új dolgokat tanuljunk egy este.

Ez számunkra tiszta öröm,

hogy alkalmunk nyílik megmutatni másoknak,
mi érdekel bennünket.

Miért irányított el David
engem erre az útra?

Sokat beszélgettünk a pszichológiáról.

Léteznek laboratóriumok,

melyek kizárólag a hála körülményeit

és következményeit tanulmányozzák.

Van egy úr,
akit dr. Robert Emmonsnak hívnak,

aki a kaliforniai UC Davies
egyetemen dolgozik,

nagyon szerencsés ember,

aki immáron 12 éve tanulmányozza
és kutatja szorgalmasan

a pozitív pszichológiát.

Azt próbálja megérteni,

hogyan működik és milyen
hatása lehet ránk.

Íme, amit eddig felfedezett:

Először is, pszichológiai szinten,

amikor rá tudunk csodálkozni

az egészen pici dolgokra,

arra, hogy éppen most is élünk,

a helyiségben lévő hőmérséklettől kezdve

arra a tényre, hogy megérkeztünk időben,

boldogabbnak érezzük magunk,

közelebb érezzük magunkat másokhoz,

éberebbek vagyunk

és jobban érezzük, hogy élünk.

Továbbá, a másodlagos előnyök,

a kapcsolatok szintjén,

legelőször is, hogy sokkal kevésbé

érezzük magunkat magányosnak.

Mert a hála

mindig egy rajtunk kívül álló

valamiből vagy valakiből ered.

Ez egy olyan érzés,
ami alázatossá tesz minket.

Ez egy olyan érzés, amitől kedvet kapunk

mi magunk is adni.

De mindez így még semmi.

Ami a legmeglepőbb, amit észrevettünk

pszichológiai szinten, vagy egyszerűen

a test működésében.

Itt szeretnék megemlíteni egy kutatást,

amit 1986 óta Minnesotában végeznek.

Egy kutató felvetett egy hipotézist,

és feltette a kérdést:

van-e kapcsolat
aközött, hogy hálát érzünk,

tehát tudjuk értékelni a dolgokat,

és a hosszú élet között?

De hogyan tanulmányozzuk ezt a kérdést?

Találnunk kell olyan embereket,
akik teljesen azonos

körülmények között élnek,
ugyanazokat eszik,

ugyanazt a levegőt lélegzik be,

ugyanaz a foglalkozásuk,

akiknek ugyanannyi gyermekük van,

főleg ha nők, ez döntő dolog,

tehát a vizsgálat szempontjából
ideális esetben nulla.

Továbbá, ha mindenki ugyanazzal
a személlyel házasodna,

az nagyszerű volna!

De megtalálták.

Megtalálták egy zárdában.

Egy olyan zárdában,

amiben 150 évnyi archívum van.

Felfedezték, hogy amikor a fiatal lányok

megérkeztek ide,

az első, amit kértek tőlük 20 évesen,

hogy írjanak egy levelet,
ami őket mutatja be,

az ő életükről szól,

ezt újra megcsinálták 40 évesen,

majd újra 70 évesen.

150 évnyi életrajzi levelünk volt,

és 150 évnyi orvosi dossziénk is egyben.

Átadtuk ezeket a leveleket nyelvészeknek,

akik a nyelvtani tartalmukat
tanulmányozták,

és megkértük, hogy számszerűsítsék
azon szavak fajtáját,

amik méltánylást,

optimizmust vagy hálát

fejeznek ki.

Majd párhuzamot tudtunk vonni

hálaadási szintjük

és, nemcsak az egészségi állapotuk,

hanem az élettartalmuk között is.

Azt vettük észre,
hogy minél több kifejezést használtak

már 20 éves kortól kezdve

a hála vagy a méltánylás kifejezésére,

annál tovább éltek.

Ezen a ponton azt is
tudtuk számszerűsíteni,

hogy hét évet nőtt az élettartamuk

a többi nővérrel szemben.

Megcsináltuk ugyanezt

egy aktuálisabb környezetben,

a dolgozók között,

és pontosan ugyanezt az eredményt kaptuk.

Én ugyanolyan ember vagyok, mint önök itt,

Párizsban születtem és nevelkedtem,

egyáltalán nem stílusos
itt arról beszélni,

hogy ki hogy van és mi nyűgöz le minket.

De miután olyan sokszor
látogattam Davidot,

és láttam az összes dokumentációt,

mégis kedvet kaptam kipróbálni,

hogy lássam, milyen.

A bizonyítékok felé, Martin Seligman felé

kellett fordulnom,

aki a pozitív pszichológia alapítója,
és a pennsylvaniai egyetem kutatója –

határozottan sokat beszélünk róla
napjainkban –

aki az alábbi dolgokra jött rá:

elég, ha naponta

három helyzetet találunk,

pillanatok, érintkezések,

ízek, érzelmek,

amik jól esnek nekünk

és amikért van kedvünk azt mondani:

"Rendben, köszönöm";

a boldogságszint tartós javulásához

csupán három héten belül.

Ezt olvasva hazamentem,

viszonylag lelkesen az információktól,

asztalhoz ültem a férjemmel
és a három gyermekemmel,

akik most 8 és 14 év között vannak,

és mondtam nekik, hogy ma olvastam
egy őrült módszert,

miszerint ha tudunk találni
a napunkban pillanatokat,

mikor azt mondjuk:
"ez egy nagyszerű pillanat";

röviden

elmeséltem nekik,

hogyha tudunk találni
három örömöt a napunkban,

tovább fogunk élni,

jobb lesz az egészségünk,
boldogabbak leszünk.

Elkezdtünk így élni.

Nem könnyű mindenkinek.

Nem egyértelmű.

Azonnali hozzáférésünk szintje a hálához

különbözik másokétól.

Főleg Léonnak, legkisebb gyermekemnek

volt ez a legnehezebb.

Győzködni kellett, nem volt kedve,

nem akart játszani.

Az egyik legnagyobb anyai büszkeségem,

ha ma, Léon, aki 14 éves,

lejöhet ezen a lépcsőn,

önök elé állhat, és ezt mondhatja:

"– Íme, ez az én három örömöm".

Megtanítottam ezt a gyermekeimnek.

Ez egy módszer.

Ha ezt csináljuk az emberekkel,
akiket ismerünk,

azokkal, akikkel élünk,

azokkal, akikkel dolgozunk,

azokkal, akiket nem ismerünk,

akikkel most találkoztunk,

valami nagyon különös dolog történik,

mert ez nem egy gyakori

beszédtéma.

Ha őket megérinti, engem is.

Mikor hallgatom, ahogy mondják,

hogy mi jött be nekik aznap,
van egy szabály:

egy örömhöz nem kell megjegyzést
fűzni, kritizálni,

ha valaki megosztja velünk
boldogságának okát,

meghallgatjuk, elraktározzuk,

és mi is észrevesszük, hogy ez az esemény
jelen van az életünkben,

és így a mi öröm-listánkra is felkerül.

Ez a módszer a nulladik szint.

Ezután jön az első szint,

ahol már nem feltétlen van kedvünk

erről beszélni, így egész egyszerűen

kezdhetjük azzal,

hogy tartunk az éjjeliszekrényen

egy, ahogy én hívom, "öröm-füzetet",

amit laboratóriumokban
"hála naplónak" hívnak,

és ebbe lejegyezhetjük hálánk forrását,

mielőtt lefekszünk. Ez az utolsó dolog,

amit elalvás előtt teszünk,

mikor kikapcsoljuk az iPadet,

kitöltjük a füzetet.

Dr. Emmons megállapította,

ha így teszünk, ha ez az utolsó dolog,

amit elvégzünk a napunkon,

akkor mélyebben alszunk,

tovább alszunk,

és ha krónikus fájdalmaktól szenvedünk,

akkor azok csökkennek és elmúlnak.

Ezután jön a következő szint:

a hála levele.

Itt van, mi megy végbe az agyunkban,

amikor összekapcsolódunk

az elismerés érzésével:

Az agy nem képes a hálával egy időben

neheztelést vagy haragot érezni.

Tehát abban a pillanatban, mikor leülünk

mondván " írok valakinek",

ez azt jelenti, hogy összegyűjtjük
a gondolatainkat,

hogy észrevegyük
a körülöttünk lévő csodát.

Egy év alatt nem készítettem
egy ajándékot se;

az egyetlen, amit tettem,

hogy írtam a barátaimnak szülinapjukon,

írtam nekik hála leveleket.

Újra és újra átvizsgáltam

a barátságokat, kapcsolatokat

és hirtelen észrevettem,

milyen szerencsés vagyok.

Ez valójában egy levél,

ami elmondja,
hogy "Ha nem lennél az életemben,

ez nem lennék,

ezt nem ismerném".

Ez által mérhető

a másokkal való kapcsolatunk

és annak mélysége.

Ezután Martin Seligman

elküldte az alanyokat hála-látogatásra.

Megírták a leveleket,

de ahelyett, hogy elküldték volna,

meglátogatták az illetőt,

nem mondták el, miért jöttek,

hanem felolvasták nekik ott a levelet.

Én is csináltam egy ilyet,
bevallom, csak egyet.

Rengeteg erőt igényel,

nem kevés zsebkendőbe került,

rengeteg zsebkendőbe
a viszonzás pillanatában.

Írtam egy hála-levelet a férjemnek.

Ő is itt van ma este,

soha nem mondtam ki előtte,
de most ki fogom,

még akkor is, ha itt van.

25 éve vagyunk együtt.

A 25 évnyi közös élet alatt nagyon könnyű

a sérelmeket listázni,
hihetetlenül könnyű.

De most nem erről van szó.

Hanem azt mondani neki:
"Íme, ha nem lennél az életemben,

ha nem találkoztunk volna,
ha nem szerettem volna beléd akkor,

tessék, itt ez minden,
amivé soha nem váltam volna."

És ezt megtettem.

És most elmondok egy titkot,
elnézést, Alex,

Alex olvas az illemhelyen.

Mikor leültem megírni ezt a levelet,

rájöttem,

hogy az ő magazinhalma nélkül

sosem tanultam volna meg annyi mindent.

Mindezt neki köszönhetem.

És beláttam, hogy ezt el kell
neki mondanom.

Tehát elmondtam.

Pontosan erre való a hála.

Egyszerűen csak élni
teljesen ugyanazt az életet,

csak jobban.

Nem változik a jellem,

nem változik a körítés.

És ott válik ez igazán
hihetetlenül hasznossá,

mikor másképp nem megy.

Mikor az élet nem adja meg,

amit akarunk,

mikor az élet pont az ellenkezőjét adja,

amit akarunk.

Amikor az idő,
amit szeretteinkkel töltünk –

és mégis el kell töltenünk –

meg van számlálva, és ezt felismerjük,

alkalmazván ezt a szűrőt,

mindennek ellenére észrevesszük,

hogy milyen szerencsések vagyunk.

Ami engem illet,
szerencsém, hogy itt lehetek

mindannyiukkal,

akik türelmesen ülnek itt,

és szívből köszönöm önöknek.

(Taps)