Amikor meghalok,

szeretném, ha a holttestemet
kitennék az állatoknak eledelül.

De nem mindenki szeretné,
hogy a teteme az állatoké legyen.

(Nevetés)

Talán beszéltek már róla családi körben,
hogy mi legyen a haláluk után,

és már döntöttek is,
teszem azt: hamvasztás.

A teljesség kedvéért:

jelenleg nem igazán törvényes,
amit a holttestemmel tervezek,

viszont van előzménye.

Az emberiség története során
sok kultúrában kitették a halottakat;

ezt úgy hívják: állványos temetkezés.

Feltehetően most is zajlik
épp egy ilyen, míg mi itt beszélgetünk.

Tibet hegyvidékein

"égi temetést" tartanak,

a szertartás során kiteszik a tetemet
a keselyűknek.

Mumbaiban, Indiában
a párszi vallás követői

a "Csend tornyai" nevű építménybe
teszik halottaikat.

Ezek érdekes kulturális csemegék,

de a nyugati világban
nem igazán népszerűek --

nem az, amit vár az ember.

Amerikában a halotti kultúránk
a bebalzsamozással kezdődött,

azt követte a temetés,

vagy legújabban a hamvasztás.

Jómagam nem régóta
vagyok vegetáriánus,

vagyis életem első 30 évében

állatokat habzsoltam --

annyit, amennyi csak belém fért.

Akkor a halálom után
ők miért ne ehetnének meg engem?

(Nevetés)

Hát én nem állat vagyok?

Biológiailag mindannyian 
azok vagyunk, nem?

Ha ezt a tényt elfogadjuk,

abból bizonyos rémisztő
következtetésekre juthatunk.

El kell fogadnunk ugyanis,
hogy mint minden élőlénynek,

nekünk is sorvadás és pusztulás a sorsunk.

Kilenc éve dolgozom 
a temetkezési iparban,

először hamvasztó munkásként,

majd balzsamozó voltam,

most pedig saját cégemet irányítom.

És van néhány jó hírem:

ha el akarják kerülni az egész
"sorvadás és halál a sorsunk"-témát:

a temetkezési cégek
minden segítséget megadnak

ahhoz, hogy ezt elhiggyük.

Ez sok milliárd dolláros ipar,

gazdasági modelljének alapelve

a holttest megóvása, 
fertőtlenítése és szépítése.

Akarva vagy akaratlanul,

ezek a cégek az ember
felsőbbrendűségét hirdetik.

Nem számít, mi kell hozzá,

sem hogy mennyibe kerül,

mennyire árt a környezetnek,

mindent megteszünk,
mert az ember megérdemli!

Azt figyelmen kívül hagyja,

hogy a halál érzelmi zűrzavar
és igen bonyolult lehet,

ugyanakkor az elmúlásban
szépség is rejlik --

a természetes visszatérés szépsége
a földbe, ahonnan jöttünk.

De félre ne értsenek:

tisztában vagyok
a végtisztesség fontosságával,

főleg, hogy azokért tesszük, 
akiket szeretünk.

De olyan rituálékat kell teremtenünk,

ami nem árt a környezetünknek,

és ezért keressünk új lehetőségeket.

Vegyük tehát sorra a megóvás,
fertőtlenítés és szépítés kérdését.

Kezdjük a holttesttel.

A temetkezési cégek a test megóvásához

gumitömítéssel ellátott
keményfa- vagy fémkoporsót

kínálnak a hozzátartozóknak.

A temetés napján a temetőben
ezt a koporsót beton-

vagy fémsírboltba eresztik le.

Pazaroljuk ezeket az anyagokat --
betont, fémet, keményfát --

földalatti bunkerekbe
süllyesztjük el őket.

Akit koporsóban temetnek el,

annak a holtteste nem kerül sehová,
csak szenny fogja körülvenni.

Az ő teste nem lesz

férgek eledele.

Aztán vegyük a tartósítás iparágát,
a bebalzsamozást:

a holttest megőrzése vegyi úton.

Először is kifolyatják a vért,

és mérgező, rákkeltő
formalinnal töltik fel az ereket.

Állítólag közegészégügyi okokból teszik,

mivel a holttest veszélyes lehet,

de az itt ülő orvosok a tanúim arra,

hogy ez csak akkor igaz,

ha valaki súlyos fertőzésben,
pl. Ebola-vírustól halt meg.

Még az emberi bomlás is,
ami őszintén szólva

kellemetlen szagú és nem túl szép,

de tökéletesen biztonságos.

A betegséget okozó baktériumok
nem ugyanazok,

mint amik a bomlást okozzák.

Végül ami a szépítést illeti:

Azt mondják, hogy anyáink,

apáink holtteste így nem elég szép.

Majd ők kisminkelik.

Ünneplőbe öltöztetik.

Festéket fecskendeznek a bőrük alá,
hogy elevenebbnek nézzenek ki --

mintha csak aludnának.

A balzsamozás csalás.

Becsapja az embert, mintha a halál
és az elmúlás nem jelentené

minden szerves élet természetes végét.

Nos, ha a szépítés, 
fertőtlenítés és megóvás

nem tetszik önöknek:

ezzel nincsenek egyedül.

Egészen sokan akadnak

temetkezési vállalkozók, 
formatervezők, környezetvédők --

akik környezetkímélőbb
módszereket keresnek.

Számukra a halál nem szükségszerűen

tip-top, skatulyából kihúzott,
szmokingos esemény.

Nem kérdés,

hogy jelenlegi módszereink
nem tarthatók fenn sokáig,

ami az erőforrások pazarlását
és a vegyi anyagok felhasználását illeti.

Még a hamvasztás is,

amiről általában úgy véljük:
környezetbarát megoldás,

egyetlen hamvasztáshoz 
annyi üzemanyagot éget,

amennyi egy 800 km-es
autóúthoz szükséges.

Akkor hát hogyan tovább?

Tavaly nyáron az észak-carolinai
hegyekben jártam,

faforgácsot gyűjtöttünk
tűző napsütésben.

A Nyugat-Carolinai Egyetem
"Test Farmján" voltam,

ami pontosabban szólva egy
"emberlebontó létesítmény".

Tudományos célokra szánt
tetemeket hoztak ide,

vizsgálták a bomlásukat
a törvényszéki boncolás fejlesztéséért.

Azon a bizonyos napon

12 tetem hevert szerteszét,
eltérő bomlási fázisban.

Voltak ott csontvázak,

az egyik lila pizsamában,

a másikon látszott a szőke arcszőrzet.

Kórbonctani szempontból tényleg izgalmas,

de nem igazán ezért mentem oda.

Azért voltam ott, mert kolléganőm,
Katrina Spade olyan rendszer

kidolgozásával kísérletezik,
amiben nem elhamvasztják,

hanem komposztálják a holttestet.

Ő "Rekompozíciónak" hívja ezt a rendszert,

és évek óta dolgoztunk ezen 
marhacsordával és más állatokkal.

Olyan létesítményt képzelt el,

ahová eljöhet a család,
és kedves halottjuk testét

tápanyagban gazdag keverékbe
helyezik 4-6 hétig,

ez alatt a test -- a csontok és minden más
-- termőtalajjá bomlik.

Ebben a 4-6 hétben

a holttest molekulái 
más molekulákká válnak;

szó szerint átalakulnak.

Mennyire összecseng azzal a kívánsággal,

amit mostanában oly sokan szeretnének:

hogy fa alatt legyen a sírjuk,

vagy fa legyen belőlük haláluk után?

A hagyományos hamvasztás során
a visszamaradó hamvak --

szervetlen csontmorzsák --

vastag, meszes réteget képeznek

ami, hacsak nem osztják el
egyenletesen a talajban,

károsítja vagy elpusztítja a fát.

Újrakomposztált testünk viszont
azonnal termőtalajjá alakul,

így tápláljuk a fát,

és post-mortem közreműködők lehetünk,
ahogy mindig is erre vágytunk --

ahogy erre méltók is vagyunk.

Ez hát a hamvasztás jövőjének
egyik lehetősége.

De mi legyen a temetőkkel?

Sokan azt mondják,
ne legyen több temetőnk,

mert nem fér már el a földön.

De mi van, ha újragondoljuk,

és a holttestben nem a föld ellenségét,

hanem lehetséges megmentőjét látjuk?

A megőrző temetésről beszélek,

amikor egy vagyonkezelő
nagy földterületeket vásárol fel.

Ebben az a szép, hogy ha néhány
holttestet temetünk ide,

akkor nem háboríthatják,
nem nyúlhatnak a földhöz --

innen a neve: "megőrző temetés".

Olyan, mintha halálunk után
egy fához láncolnánk magunkat --

"A francba, nem mozdulok innen!

És tényleg nem -- nem is tudok.
Itt bomlok le a fa alatt".

(nevetés)

Az összes pénz, amit a család
a temetésre költ,

megtérül a föld megóvásában
és művelésében.

Nincsenek hagyományos értelemben
vett fejfák és sírok.

A sírok elegáns halmok alatt
szanaszét hevernek

a birtokon,

egy-egy kővel, esetleg
kis fémkoronggal megjelölve,

vagy csak GPS-szel meghatározva a helyét.

Nincs bebalzsamozás,

nincs súlyos fémkoporsó.

A cégem fűzfavesszőből

vagy bambuszból font koporsót is árul,

de valójában a legtöbb ügyfelünk
csak egyszerű halotti leplet választ.

Nincsenek nagy hodályok,
mint a legtöbb temetőben,

anélkül ugyanis könnyebb
eggyé válniuk a tájjal.

A hozzátartozók eljárhatnak ide; 
gyönyörködhetnek a természetben;

akár fát vagy cserjét is ültethetnek,

persze csak őshonos növények
ültetését engedélyezzük.

Aztán a holttest fokozatosan
beleoldódik a tájba.

A megőrző temetők reményt nyújtanak.

Meghatározott zöldövezetet biztosítanak
városoknak is, vidéki településeknek is.

Lehetővé teszik, hogy újra megjelenjenek
a régió őshonos növényei és állatai.

Turistautakat kínál,

kegyeleti helyeket,

oktatási célokra, 
eseményszervezésre is alkalmas --

a természet és a gyász találkozási pontja.

Ami a legfontosabb, még egyszer mondom:

a lebomlás lehetősége
egy egyszerű gödörben.

A termőföld,

hadd mondjam így,

mindannyiunknak hiányzott.

El tudom képzelni,

hogy sokakban megfogalmazódik,

jelenlegi temetkezési iparunk
tényleg nem megfelelő nekik.

Sokan vagyunk,

akik szerint a fertőtlenítés
és a sminkelés nem azonos velünk.

Nem adja vissza azt,
amiért kiálltunk egész életünkben.

A temetésünk módja megoldja
a klímaváltozást?

Nem.

De határozottan megváltoztatja,

hogyan látjuk magunkat
bolygónk lakójaként.

Ha szerényebben és öntudatosan
tudunk meghalni,

Hiszem, hogy sikerülni fog.

Köszönöm.

(Taps)