Amikor meghalok,
szeretném, ha a holttestemet
kitennék az állatoknak eledelül.
De nem mindenki szeretné,
hogy a teteme az állatoké legyen.
(Nevetés)
Talán beszéltek már róla családi körben,
hogy mi legyen a haláluk után,
és már döntöttek is,
teszem azt: hamvasztás.
A teljesség kedvéért:
jelenleg nem igazán törvényes,
amit a holttestemmel tervezek,
viszont van előzménye.
Az emberiség története során
sok kultúrában kitették a halottakat;
ezt úgy hívják: állványos temetkezés.
Feltehetően most is zajlik
épp egy ilyen, míg mi itt beszélgetünk.
Tibet hegyvidékein
"égi temetést" tartanak,
a szertartás során kiteszik a tetemet
a keselyűknek.
Mumbaiban, Indiában
a párszi vallás követői
a "Csend tornyai" nevű építménybe
teszik halottaikat.
Ezek érdekes kulturális csemegék,
de a nyugati világban
nem igazán népszerűek --
nem az, amit vár az ember.
Amerikában a halotti kultúránk
a bebalzsamozással kezdődött,
azt követte a temetés,
vagy legújabban a hamvasztás.
Jómagam nem régóta
vagyok vegetáriánus,
vagyis életem első 30 évében
állatokat habzsoltam --
annyit, amennyi csak belém fért.
Akkor a halálom után
ők miért ne ehetnének meg engem?
(Nevetés)
Hát én nem állat vagyok?
Biológiailag mindannyian
azok vagyunk, nem?
Ha ezt a tényt elfogadjuk,
abból bizonyos rémisztő
következtetésekre juthatunk.
El kell fogadnunk ugyanis,
hogy mint minden élőlénynek,
nekünk is sorvadás és pusztulás a sorsunk.
Kilenc éve dolgozom
a temetkezési iparban,
először hamvasztó munkásként,
majd balzsamozó voltam,
most pedig saját cégemet irányítom.
És van néhány jó hírem:
ha el akarják kerülni az egész
"sorvadás és halál a sorsunk"-témát:
a temetkezési cégek
minden segítséget megadnak
ahhoz, hogy ezt elhiggyük.
Ez sok milliárd dolláros ipar,
gazdasági modelljének alapelve
a holttest megóvása,
fertőtlenítése és szépítése.
Akarva vagy akaratlanul,
ezek a cégek az ember
felsőbbrendűségét hirdetik.
Nem számít, mi kell hozzá,
sem hogy mennyibe kerül,
mennyire árt a környezetnek,
mindent megteszünk,
mert az ember megérdemli!
Azt figyelmen kívül hagyja,
hogy a halál érzelmi zűrzavar
és igen bonyolult lehet,
ugyanakkor az elmúlásban
szépség is rejlik --
a természetes visszatérés szépsége
a földbe, ahonnan jöttünk.
De félre ne értsenek:
tisztában vagyok
a végtisztesség fontosságával,
főleg, hogy azokért tesszük,
akiket szeretünk.
De olyan rituálékat kell teremtenünk,
ami nem árt a környezetünknek,
és ezért keressünk új lehetőségeket.
Vegyük tehát sorra a megóvás,
fertőtlenítés és szépítés kérdését.
Kezdjük a holttesttel.
A temetkezési cégek a test megóvásához
gumitömítéssel ellátott
keményfa- vagy fémkoporsót
kínálnak a hozzátartozóknak.
A temetés napján a temetőben
ezt a koporsót beton-
vagy fémsírboltba eresztik le.
Pazaroljuk ezeket az anyagokat --
betont, fémet, keményfát --
földalatti bunkerekbe
süllyesztjük el őket.
Akit koporsóban temetnek el,
annak a holtteste nem kerül sehová,
csak szenny fogja körülvenni.
Az ő teste nem lesz
férgek eledele.
Aztán vegyük a tartósítás iparágát,
a bebalzsamozást:
a holttest megőrzése vegyi úton.
Először is kifolyatják a vért,
és mérgező, rákkeltő
formalinnal töltik fel az ereket.
Állítólag közegészégügyi okokból teszik,
mivel a holttest veszélyes lehet,
de az itt ülő orvosok a tanúim arra,
hogy ez csak akkor igaz,
ha valaki súlyos fertőzésben,
pl. Ebola-vírustól halt meg.
Még az emberi bomlás is,
ami őszintén szólva
kellemetlen szagú és nem túl szép,
de tökéletesen biztonságos.
A betegséget okozó baktériumok
nem ugyanazok,
mint amik a bomlást okozzák.
Végül ami a szépítést illeti:
Azt mondják, hogy anyáink,
apáink holtteste így nem elég szép.
Majd ők kisminkelik.
Ünneplőbe öltöztetik.
Festéket fecskendeznek a bőrük alá,
hogy elevenebbnek nézzenek ki --
mintha csak aludnának.
A balzsamozás csalás.
Becsapja az embert, mintha a halál
és az elmúlás nem jelentené
minden szerves élet természetes végét.
Nos, ha a szépítés,
fertőtlenítés és megóvás
nem tetszik önöknek:
ezzel nincsenek egyedül.
Egészen sokan akadnak
temetkezési vállalkozók,
formatervezők, környezetvédők --
akik környezetkímélőbb
módszereket keresnek.
Számukra a halál nem szükségszerűen
tip-top, skatulyából kihúzott,
szmokingos esemény.
Nem kérdés,
hogy jelenlegi módszereink
nem tarthatók fenn sokáig,
ami az erőforrások pazarlását
és a vegyi anyagok felhasználását illeti.
Még a hamvasztás is,
amiről általában úgy véljük:
környezetbarát megoldás,
egyetlen hamvasztáshoz
annyi üzemanyagot éget,
amennyi egy 800 km-es
autóúthoz szükséges.
Akkor hát hogyan tovább?
Tavaly nyáron az észak-carolinai
hegyekben jártam,
faforgácsot gyűjtöttünk
tűző napsütésben.
A Nyugat-Carolinai Egyetem
"Test Farmján" voltam,
ami pontosabban szólva egy
"emberlebontó létesítmény".
Tudományos célokra szánt
tetemeket hoztak ide,
vizsgálták a bomlásukat
a törvényszéki boncolás fejlesztéséért.
Azon a bizonyos napon
12 tetem hevert szerteszét,
eltérő bomlási fázisban.
Voltak ott csontvázak,
az egyik lila pizsamában,
a másikon látszott a szőke arcszőrzet.
Kórbonctani szempontból tényleg izgalmas,
de nem igazán ezért mentem oda.
Azért voltam ott, mert kolléganőm,
Katrina Spade olyan rendszer
kidolgozásával kísérletezik,
amiben nem elhamvasztják,
hanem komposztálják a holttestet.
Ő "Rekompozíciónak" hívja ezt a rendszert,
és évek óta dolgoztunk ezen
marhacsordával és más állatokkal.
Olyan létesítményt képzelt el,
ahová eljöhet a család,
és kedves halottjuk testét
tápanyagban gazdag keverékbe
helyezik 4-6 hétig,
ez alatt a test -- a csontok és minden más
-- termőtalajjá bomlik.
Ebben a 4-6 hétben
a holttest molekulái
más molekulákká válnak;
szó szerint átalakulnak.
Mennyire összecseng azzal a kívánsággal,
amit mostanában oly sokan szeretnének:
hogy fa alatt legyen a sírjuk,
vagy fa legyen belőlük haláluk után?
A hagyományos hamvasztás során
a visszamaradó hamvak --
szervetlen csontmorzsák --
vastag, meszes réteget képeznek
ami, hacsak nem osztják el
egyenletesen a talajban,
károsítja vagy elpusztítja a fát.
Újrakomposztált testünk viszont
azonnal termőtalajjá alakul,
így tápláljuk a fát,
és post-mortem közreműködők lehetünk,
ahogy mindig is erre vágytunk --
ahogy erre méltók is vagyunk.
Ez hát a hamvasztás jövőjének
egyik lehetősége.
De mi legyen a temetőkkel?
Sokan azt mondják,
ne legyen több temetőnk,
mert nem fér már el a földön.
De mi van, ha újragondoljuk,
és a holttestben nem a föld ellenségét,
hanem lehetséges megmentőjét látjuk?
A megőrző temetésről beszélek,
amikor egy vagyonkezelő
nagy földterületeket vásárol fel.
Ebben az a szép, hogy ha néhány
holttestet temetünk ide,
akkor nem háboríthatják,
nem nyúlhatnak a földhöz --
innen a neve: "megőrző temetés".
Olyan, mintha halálunk után
egy fához láncolnánk magunkat --
"A francba, nem mozdulok innen!
És tényleg nem -- nem is tudok.
Itt bomlok le a fa alatt".
(nevetés)
Az összes pénz, amit a család
a temetésre költ,
megtérül a föld megóvásában
és művelésében.
Nincsenek hagyományos értelemben
vett fejfák és sírok.
A sírok elegáns halmok alatt
szanaszét hevernek
a birtokon,
egy-egy kővel, esetleg
kis fémkoronggal megjelölve,
vagy csak GPS-szel meghatározva a helyét.
Nincs bebalzsamozás,
nincs súlyos fémkoporsó.
A cégem fűzfavesszőből
vagy bambuszból font koporsót is árul,
de valójában a legtöbb ügyfelünk
csak egyszerű halotti leplet választ.
Nincsenek nagy hodályok,
mint a legtöbb temetőben,
anélkül ugyanis könnyebb
eggyé válniuk a tájjal.
A hozzátartozók eljárhatnak ide;
gyönyörködhetnek a természetben;
akár fát vagy cserjét is ültethetnek,
persze csak őshonos növények
ültetését engedélyezzük.
Aztán a holttest fokozatosan
beleoldódik a tájba.
A megőrző temetők reményt nyújtanak.
Meghatározott zöldövezetet biztosítanak
városoknak is, vidéki településeknek is.
Lehetővé teszik, hogy újra megjelenjenek
a régió őshonos növényei és állatai.
Turistautakat kínál,
kegyeleti helyeket,
oktatási célokra,
eseményszervezésre is alkalmas --
a természet és a gyász találkozási pontja.
Ami a legfontosabb, még egyszer mondom:
a lebomlás lehetősége
egy egyszerű gödörben.
A termőföld,
hadd mondjam így,
mindannyiunknak hiányzott.
El tudom képzelni,
hogy sokakban megfogalmazódik,
jelenlegi temetkezési iparunk
tényleg nem megfelelő nekik.
Sokan vagyunk,
akik szerint a fertőtlenítés
és a sminkelés nem azonos velünk.
Nem adja vissza azt,
amiért kiálltunk egész életünkben.
A temetésünk módja megoldja
a klímaváltozást?
Nem.
De határozottan megváltoztatja,
hogyan látjuk magunkat
bolygónk lakójaként.
Ha szerényebben és öntudatosan
tudunk meghalni,
Hiszem, hogy sikerülni fog.
Köszönöm.
(Taps)