Egy rendőrségi azonosításon 
tíz tanúnak kellene fölismernie

a tetthelyről elmenekült rablót, 
akit csak egy pillanatra láttak.

Ha közülük hatan ugyanarra mutatnak rá,

jó esély van rá, hogy ő az igazi tettes,

de ha mind a tízen őt választják,

azt hihetnénk, hogy az eset sziklaszilárd,

de ez tévedés.

Legtöbbünknek ez furcsán hangzik.

Hiszen társadalmunk többnyire többségi 
szavazásra és egyetértésre támaszkodik,

legyen az politikai,

szórakoztatóipari

vagy üzleti döntés.

Természetesnek tűnhet, 
hogy a nagyobb egyetértés jó dolog.

Bizonyos mértékben ez így is van.

De néha minél inkább törekszünk
teljes egyetértésre jutni,

annál kevésbé lesz megbízható az eredmény.

Ezt diszkurzív paradoxonnak nevezik.

E látszólagos paradoxon
megértésének kulcsa

annak a bizonytalanságnak a belátása,

amely az adott helyzet 
következtében áll elő.

Ha a tanúknak pl. az almát kell 
ezek közül kiválasztaniuk,

az egyhangú döntés nem okoz meglepetést.

Ám mikor okkal számítunk 
némi természetes véleménykülönbségre,

akkor azok változatos eloszlására
is számíthatunk.

Ha százszor földobunk egy pénzérmét,

kb. 50%-ban <i>fej</i>-re számíthatunk.

De ha az eredményben 
a <i>fej</i> a 100% felé közelít,

kezdünk gyanakodni, 
hogy valami nincs rendjén;

talán nem is a dobásokkal,

hanem magával a pénzérmével.

Persze a gyanúsított azonosítása nem 
olyan véletlenszerű, mint a pénzfeldobás,

de nem is olyan egyértelmű,
mint az alma kiválasztása a banánok közül.

Egy 1994-es kutatás kimutatta,
hogy a rendőrségen a tanúk 48%-a

hajlamos hibásan azonosítani 
a kérdéses személyt,

még akkor is, ha sokan 
magabiztosan választottak.

Egy szempillantásnyi látványon alapuló 
emlékezet megbízhatatlan lehet,

és gyakran túlértékeljük 
megfigyelésünk pontosságát.

Ennek tudatában

az egyöntetű azonosítás nem annyira 
a biztos bűnösség,

sokkal inkább a rendszer hibájának,

vagy az azonosításkor 
fennálló elfogultságnak a jele.

Rendszerhibák nemcsak emberi 
döntésekben fordulnak elő.

1993 és 2008 között

ugyanazt a női DNS-t több európai 
bűntett helyszínén megtalálták,

s így a heilbronni fantomnak elkeresztelt 
rejtélyes gyilkosra terelődött a gyanú.

De a DNS-bizonyíték pont 
azért volt szilárd, mert téves volt.

Kiderült, hogy a DNS-minták 
begyűjtésére használt pálcikákat

a gyárban egy munkásnő 
véletlenül beszennyezte.

Más esetben a rendszerhibák 
szándékos csalás miatt következnek be,

mint 2002-ben Szaddam Husszein 
elnöki népszavazása idején,

ahol közölték, hogy 100%-os részvétel 
mellett a választók állítólag 100%-ban

újraválasztották őt újabb 7 évre.

Ha a dolgot így nézzük,

a diszkurzív paradoxon valójában
nem is annyira paradox.

Az egyhangú megállapodás 
csak elméleti ábránd,

különösen akkor, amikor a változatokra 
és a bizonytalanságra csekély az esély.

De a gyakorlatban

ezt olyan helyzetben elérni, amikor 
a tökéletes egyetértés igen valószínűtlen,

azt sugallja, hogy bizonyára 
valami rejtett tényező hat a rendszerre.

Noha sokszor törekedhetünk 
összhangra és egyetértésre,

természetszerűleg számíthatunk 
hibára és nézeteltérésre.

S ha a tökéletes eredmény 
túl szép, hogy igaz legyen,

valószínűleg így is van.