Egy rendőrségi azonosításon
tíz tanúnak kellene fölismernie
a tetthelyről elmenekült rablót,
akit csak egy pillanatra láttak.
Ha közülük hatan ugyanarra mutatnak rá,
jó esély van rá, hogy ő az igazi tettes,
de ha mind a tízen őt választják,
azt hihetnénk, hogy az eset sziklaszilárd,
de ez tévedés.
Legtöbbünknek ez furcsán hangzik.
Hiszen társadalmunk többnyire többségi
szavazásra és egyetértésre támaszkodik,
legyen az politikai,
szórakoztatóipari
vagy üzleti döntés.
Természetesnek tűnhet,
hogy a nagyobb egyetértés jó dolog.
Bizonyos mértékben ez így is van.
De néha minél inkább törekszünk
teljes egyetértésre jutni,
annál kevésbé lesz megbízható az eredmény.
Ezt diszkurzív paradoxonnak nevezik.
E látszólagos paradoxon
megértésének kulcsa
annak a bizonytalanságnak a belátása,
amely az adott helyzet
következtében áll elő.
Ha a tanúknak pl. az almát kell
ezek közül kiválasztaniuk,
az egyhangú döntés nem okoz meglepetést.
Ám mikor okkal számítunk
némi természetes véleménykülönbségre,
akkor azok változatos eloszlására
is számíthatunk.
Ha százszor földobunk egy pénzérmét,
kb. 50%-ban fej-re számíthatunk.
De ha az eredményben
a fej a 100% felé közelít,
kezdünk gyanakodni,
hogy valami nincs rendjén;
talán nem is a dobásokkal,
hanem magával a pénzérmével.
Persze a gyanúsított azonosítása nem
olyan véletlenszerű, mint a pénzfeldobás,
de nem is olyan egyértelmű,
mint az alma kiválasztása a banánok közül.
Egy 1994-es kutatás kimutatta,
hogy a rendőrségen a tanúk 48%-a
hajlamos hibásan azonosítani
a kérdéses személyt,
még akkor is, ha sokan
magabiztosan választottak.
Egy szempillantásnyi látványon alapuló
emlékezet megbízhatatlan lehet,
és gyakran túlértékeljük
megfigyelésünk pontosságát.
Ennek tudatában
az egyöntetű azonosítás nem annyira
a biztos bűnösség,
sokkal inkább a rendszer hibájának,
vagy az azonosításkor
fennálló elfogultságnak a jele.
Rendszerhibák nemcsak emberi
döntésekben fordulnak elő.
1993 és 2008 között
ugyanazt a női DNS-t több európai
bűntett helyszínén megtalálták,
s így a heilbronni fantomnak elkeresztelt
rejtélyes gyilkosra terelődött a gyanú.
De a DNS-bizonyíték pont
azért volt szilárd, mert téves volt.
Kiderült, hogy a DNS-minták
begyűjtésére használt pálcikákat
a gyárban egy munkásnő
véletlenül beszennyezte.
Más esetben a rendszerhibák
szándékos csalás miatt következnek be,
mint 2002-ben Szaddam Husszein
elnöki népszavazása idején,
ahol közölték, hogy 100%-os részvétel
mellett a választók állítólag 100%-ban
újraválasztották őt újabb 7 évre.
Ha a dolgot így nézzük,
a diszkurzív paradoxon valójában
nem is annyira paradox.
Az egyhangú megállapodás
csak elméleti ábránd,
különösen akkor, amikor a változatokra
és a bizonytalanságra csekély az esély.
De a gyakorlatban
ezt olyan helyzetben elérni, amikor
a tökéletes egyetértés igen valószínűtlen,
azt sugallja, hogy bizonyára
valami rejtett tényező hat a rendszerre.
Noha sokszor törekedhetünk
összhangra és egyetértésre,
természetszerűleg számíthatunk
hibára és nézeteltérésre.
S ha a tökéletes eredmény
túl szép, hogy igaz legyen,
valószínűleg így is van.