Miért hűtlenkedünk?

Miért hűtlenkednek a boldog emberek?

Amikor a hűtlenségről beszélünk,
pontosan mit értünk rajta?

Futó kalandot, szerelmi történetet, 
pénzen vett szexet, csevegőszobát,

kielégítéssel végződő masszázst?

Miért gondoljuk, hogy a férfiak unalomból 
és az intimitástól tartva hűtlenkednek,

miközben a nők az intimitás hiánya 
és a magányosság miatt?

Egy viszony mindig 
a kapcsolat végét okozza?

Az utóbbi évtizedben beutaztam a világot,

és több száz olyan párral dolgoztam 
részletekbe menően,

akiket megrázott a hűtlenség.

Van egy egyszerű vétkes cselekedet,

amely megfoszthatja 
a párt a kapcsolatától,

a boldogságától és az önazonosságától: 
ez pedig a viszony.

S mégis, ezt a hihetetlenül 
köznapi tettet oly kevéssé értik.

A mai beszélgetés azoknak szól, 
akik valaha is szerettek.

A házasságtörés azóta létezik, 
mióta a házasságot

és egyben házasságtörés tilalmát 
is föltalálták.

A hűtlenség oly makacs jelenség, hogy 
a házasság intézménye megirigyelhetné,

annyira az, hogy ez 
az egyetlen parancsolat,

amelyet a Bibliában kétszer említenek:

egyszer a cselekedetet, 
egyszer pedig a puszta gondolatát.

(Nevetés)

Miként egyeztethető össze, 
hogy ami általánosan tiltott,

azt mégis általánosan gyakorolják?

A történelem során a férfiak 
gyakorlatilag föl voltak hatalmazva

a csekély következményű hűtlenségre.

Biológiai s evolúciós elméletek tömkelege 
támasztotta alá és adott nekik

fölmentést, hogy hiszen 
szükségük van a kalandozásra.

Úgyhogy a kettős mérce 
a házasságtöréssel egyidős.

De ki tudja, hogy valójában 
mi történik az ágyban, ugye?

Mert mikor a szexre terelődik a szó,

a férfiak indíttatva érzik magukat, 
hogy hencegjenek és túlozzanak,

miközben a nők arra, hogy takargassák, 
lebecsüljék és tagadják a jelentőségét,

ami nem is meglepő, hiszen 9 országban

máig halállal lakol a nő, aki félrelép.

A monogámia valaha azt jelentette:
élethossziglan egyvalaki.

A monogámia most azt jelenti:
egyszerre csak egyvalaki.

(Nevetés)

(Taps)

Úgy értem, sokuk talán azt mondja:

"Minden kapcsolatomban monogám vagyok."

(Nevetés)

Régen megházasodtunk, utána

első ízben szeretkeztünk egymással.

Most megházasodunk, utána

már nem szeretkezünk mással.

Tény, hogy a monogámiának 
semmi köze a szerelemhez.

A férfiak a nők hűségére alapoznak,

hogy tudják, kitől vannak a gyerekeik,

és ki örökli a teheneket.

Mindenki kíváncsi rá, hogy az emberek

hány százaléka hűtlenkedik.

Mióta beértem erre a konferenciára, 
már sokan nekem szegezték a kérdést.

(Nevetés)

Önökre is vonatkozik.

De a hűtlenség meghatározása 
egyre bővül:

pajzán sms-ezés, pornónézés, 
titokban randioldalak böngészése.

Mivel nincs általánosan 
elfogadott meghatározás rá,

hogy miben áll a hűtlenség,

a becslés széles határok között,
26-75% tartományában ingadozik.

Ráadásul, két lábon járó 
ellentmondás vagyunk.

95%-unk azt mondja, hogy nagyon helytelen,

ha partnerünk letagadja a viszonyát,

de kb. ugyanilyen arányban ismerjük el,

hogy hasonló esetben mi is letagadnánk.

(Nevetés)

Kedvelem a viszony efféle meghatározását,

mert magában foglalja 
a három leglényegesebb tényezőt:

a titkos kapcsolat, amely egy viszony 
alapvető összetevője;

bizonyos fokú érzelmi kapcsolat;

és a szexuális alkímia.

Az alkímiának itt kulcsszerepe van,

mert az erotikus borzongás olyan, 
hogy az adni képzelt csók is

ugyanolyan erőteljes és igéző lehet,

mint a több órás valódi szeretkezés.

Marcel Proust azt mondta,

hogy képzeletünkből fakad a szerelem,
nem a másik személyből.

Soha nem volt ennyire 
egyszerű hűtlenkedni,

és sohasem volt nehezebb titkot tartani.

Ugyanakkor a hűtlenség soha nem követelt 
ilyen pszichológiai veszteséget.

Mikor a házasság 
gazdasági vállalkozás volt,

a hűtlenség a gazdasági 
biztonságunkat fenyegette.

De most, hogy a házasság 
romantikus megállapodás,

a hűtlenség érzelmi 
biztonságunkat fenyegeti.

Vicces, hogy régen akkor szántuk rá 
magunkat házasságtörésre,

amikor a tiszta szerelmet áhítottuk.

Most a házasságban keressük a szerelmet,

de azt a házasságtörés szétzúzza.

Azt hiszem, a hűtlenség ma három 
szempontból a korábbitól másként fáj.

Romantikus eszményképünk van, 
s ettől az egy személytől várjuk el,

hogy eleget tegyen számtalan igényünknek:

legyen a legnagyszerűbb szeretőm, 
legjobb barátom,

a legjobb szülő, meghitt bizalmasom,

érzelmi társam, legyen velem 
szellemileg egyenrangú.

Én pedig a kiválasztott, a kivételes,

a felbecsülhetetlen, 
a pótolhatatlan,

hiszen én vagyok a nagy ő.

De a hűtlenség azt közli velem, 
hogy nem én vagyok.

Végeredményét tekintve ez árulás.

A hűtlenség szétzúzza 
a szerelemről táplált óriási becsvágyat.

A történelem során a hűtlenség 
mindig fájdalmas volt,

manapság gyakran sokkoló,

mert fenyegeti az önértékelésünket.

Fernando nevű betegem csak gyötrődött.

"Azt hittem, ismerem a feleségem.

Azt hittem, tudom, ki vagy, 
házaspárként kik vagyunk, s én ki vagyok.

Most minden kérdésessé vált."

A hűtlenség: erőszaktétel a bizalmon, 
a személyiség válsága.

"Bízhatok-e újra valaha is benned?" 
— kérdi.

"Bízhatok-e újra valaha is bárkiben?"

Heather nevű betegem ugyanezt mondja,

amikor férjéről, Nickről beszélgettünk.

Házasok, két gyermekük van.

Nick épp üzleti útra ment,

Heather férje iPadján játszik a fiaival,

amikor hirtelen egy üzenet 
bukkan föl a képernyőn:

"Alig várom, hogy találkozzunk."

Érdekes — gondolja, csak most ment el.

De egy újabb üzenet:

"Alig várom, hogy átölelhesselek."

Heather rádöbben,

hogy az üzenet nem neki szól.

Heather elmondja, hogy az apjának 
voltak nőügyei,

de az anyja talált egy nyugtát 
az apja zsebében,

meg egy rúzsfoltot a gallérján.

Heather nekiáll keresgélni,

és több száz üzenetre bukkan,

fényképváltásokra, 
vágyódás megnyilvánulására.

Nick két éve tartó viszonyának

szívbemarkoló részletei 
tárulnak Heather elé.

Elgondolkoztam:

A internet-korszakban a viszony olyan
mint az ezernyi tőrdöfés okozta halál.

De manapság dolgunk akad 
egy másik paradox jelenséggel is.

Romantikus eszményképünk okán

kivételes szenvedéllyel számítunk 
partnerünk hűségére.

De még soha nem voltunk 
ennyire hajlamosak a félrelépésre,

s nem azért, mintha 
új vágyaink támadtak volna,

hanem mert olyan korban élünk,

mikor úgy érezzük, hogy jogunk van 
valóra váltani a vágyainkat,

mert ez olyan kultúra, 
melyben megérdemlem a boldogságot.

Valaha azért váltunk el, 
mert boldogtalanok voltunk,

viszont ma azért, 
mert boldogabbak lehetünk.

Valaha a válást szégyen övezte,

ma, ha a maradást választjuk 
mikor távozhatnánk,

nos, ez az új szégyen.

Heather nem beszélhet erről a barátainak,

mert attól tart, hogy megszólják, 
amiért még mindig szereti Nicket,

bárkihez fordul is, mindenki 
ugyanazt tanácsolja:

Hadd menjen! Hagyd a fenébe!

Ellenkező esetben Nick is ezt tenné.

Ottmaradni — ez az új szégyen.

Ha elválhatunk,

akkor mire jók nekünk a viszonyok?

A szokásos vélekedés, 
hogy ha valaki hűtlenkedik,

vagy a párjával van baj, 
vagy vele.

De hát több milliónyi ember 
csak nem lehet kóros eset.

A logika azt diktálja: 
ha minden szükségest megkapsz otthon,

nem kell máshol keresgélned,

feltéve, hogy létezik tökéletes házasság,

amely beolt bennünket a mehetnék ellen.

De mi van akkor, 
ha a szenvedély önálló életre kel?

Mi a helyzet, ha vannak dolgok, 
melyeket még egy jó kapcsolat

sem tud soha nyújtani?

Mire véljük, ha még 
a boldog emberek is hűtlenkednek?

Azzal mi a helyzet?

Pácienseim túlnyomó többsége

egyáltalán nem megrögzött szívtipró.

Vannak, akik lelkük mélyén 
monogámnak tartják magukat,

legalábbis partnerükkel.

De ismét konfliktusba kerülnek,

mert szakadék van értékrendjük 
és viselkedésük között.

Vannak, akik évtizedeken 
keresztül hűségesek,

ám egy nap félrelépnek,

amire nem is számítottak,

és azt kockáztatják, 
hogy mindent elveszítenek.

Mi a szöszt remélnek?

A viszony — árulás,

s egyben a vágyódás 
és a veszteség kifejeződése.

Egy viszony hátterében gyakran

az érzelmi kapcsolat, az újdonság, 
a szabadság, az önállóság,

a nemi vágy hevessége iránti vágyódás 
és epekedés áll,

továbbá hogy visszaszerezzük 
énünk elvesztett részeit

vagy kísérlet arra, hogy veszteség és 
tragédia képében visszahozzuk életerőnket.

Eszembe jut Priya, egy másik betegem,

aki boldog házasságban él,

szereti a férjét,

és sohasem bántaná meg.

De azt is elmondta nekem,

hogy mindig azt tette, amit elvártak tőle:

jó kislány, jó feleség, jó anya,

gondot visel a bevándorolt szüleire.

Ám Priya belehabarodott a kertészbe, 
aki egy fát távolított el az udvarukból

a Sandy hurrikán után.

Teherautójával és tetoválásaival 
a férfi Priya szöges ellentéte.

A 47 éves Priyának ez a viszony maga 
az ifjúkor, amiben soha nem volt része.

Priya története rávilágít, hogy amikor 
egy másik ember tekintetét keressük,

ez nem mindig a partnerünk, 
akinek hátat fordítunk,

hanem az a személy, 
akivé mi magunk váltunk.

Nem is annyira valaki mást keresünk,

legalább annyira 
egy másik énünket keressük.

Az egész világon

ugyanazt a szót mondja mindenki, 
akinek viszonya van:

Úgy érzik, hogy élnek.

Gyakran történeteket mesélnek 
a közelmúlt veszteségeiről:

az elhunyt szülőről,

a váratlanul korán meghalt barátról,

az orvos közölte rossz hírről.

A halál és a halandóság gyakran 
a viszony árnyékában él,

mert kérdéseket vetnek föl:

Ez az? Mi van még?

A további 25 évben is minden 
így fog folytatódni?

Fogom-e még valaha ezt érezni?

Ez arra a gondolatra vezetett engem, 
hogy talán ezek a kérdések

hajtják az embereket, 
hogy átlépjék a határt,

és néha viszonyukban az emberek csak 
megkísérlik visszaverni az élettelenséget,

ez náluk a halál ellenszere.

Pont ellenkezőleg, mint ahogy hiszik:

a viszonyok kevésbé a szexről,
annál inkább a vágyódásról szólnak:

a figyelem és a különlegesség 
érzése iránti vágyódásról,

a fontosság érzése iránti vágyról.

A viszony egész szerkezete,

hogy szerelmünk esetleg 
soha nem lesz a miénk —

fenntartja az akaratot.

Ez önmagában egy vágyódásgépezet,

mert a teljesség hiánya, a kétértelműség

fenntartja annak akarását, 
ami nem lehet a miénk.

Talán önök közül valaki

úgy véli, hogy nyitott kapcsolatban 
nem alakul ki viszony.

De igen.

Először is, a monogámiáról folyó 
beszélgetés más,

mint a hűtlenségről szóló.

De tény, hogy úgy látszik, bár megvan

egy másik nemi partner 
megválasztásának szabadsága,

mégiscsak vonz bennünket 
a tiltott dolog ereje,

hogy ha azt tesszük, amit nem kellene,

akkor úgy érezzük, hogy tényleg 
azt tesszük, amit akarunk.

Jó pár betegem figyelmét felhívtam rá,

hogy ha kapcsolataikba csak 
a tizedét beleadták volna

annak a merészségnek, 
képzelőerőnek és lelkesedésnek,

amit a viszonyukba, akkor talán

soha nem kellett volna 
engem fölkeresniük.

(Nevetés)

Hogyan gyógyulunk ki egy viszonyból?

A vágyakozás mélyre hatol.

Az árulás mélyre hatol.

De gyógyítható.

Van olyan viszony, 
mely egy eleve reménytelen

s ma már halódó kapcsolat 
végének előhírnöke.

Más viszonyok új lehetőségekbe sodornak.

Tény, hogy azoknak a pároknak a többsége,

melyek átéltek viszonyokat, 
együtt marad.

Egy részük csupán túléli,

mások a válságot lehetőséggé 
tudják változtatni.

Teremtő tapasztalattá tudják változtatni.

Sokkal többet gondolok 
a megcsalt partnerre,

aki gyakran azt mondja:

"Azt hiszi, én nem akartam többet?

De én viszont nem tettem meg."

De most, hogy a viszony lelepleződött,

ők is többet követelnek,

és már nem kell fönntartaniuk 
a status quot,

amely eddig sem nagyon elégítette ki őket.

Észrevettem, hogy sok pár

a viszony közvetlen utóhatásaként,

az esetleg új rendhez vezető 
új zűrzavar miatt,

olyan elmélyült, őszinte 
és nyílt beszélgetéseket folytat,

amelyet évtizedek alatt soha.

És a szexuálisan egymás iránt 
addig közömbös partnerek

hirtelen olyan buján 
telhetetlennek mutatkoznak,

hogy azt sem tudják, mi lelte őket.

A veszteségtől való félelem 
újból föllobbantja a vágyat,

és kikövezi az utat egy teljesen 
újfajta igazságnak.

Úgyhogy mikor egy viszony kiderül,

mit tehetnek ekkor a párok?

A traumából tudjuk, 
hogy a gyógyulás akkor kezdődik,

mikor az elkövető bevallja a gaztettét.

A viszonyt folytató partner,

esetünkben Nick számára

az egyik dolog, hogy vessen véget neki,

de a másik szükséges, fontos tett, 
hogy fejezze ki

bűntudatát és lelkifurdalását, 
amiért megbántotta a feleségét.

De észrevettem,

hogy elég sokan azok közül, 
akiknek viszonyuk van,

szörnyű bűntudatot érezhetnek, 
amiért megbántják partnerüket,

de nem éreznek bűntudatot 
magáért a viszonyért.

Ez a különbségtétel fontos.

Nicknek ébernek kell lennie a 
a kapcsolatuk érdekében.

Egy időre a határok 
védelmezőjévé kell válnia.

Az ő dolga, hogy mindent jóvátegyen,

hiszen ha belegondol,

ő tudja megszabadítani 
Heathert a gyötrődéstől,

s miközben oda kell hatnia, 
hogy a viszony ne menjen feledésbe,

ez pedig önmagában is 
a bizalom helyreállításának kezdete.

De Heathernek,

illetve a megcsalt partnereknek

lényeges olyat tenniük, 
ami feléleszti az önbecsülésüket,

szeretettel és barátokkal vegyék körül 
magukat, s azzal foglalkozzanak,

ami visszahozza életükbe az örömet, 
az értelmet és az önazonosságot.

De még fontosabb,

hogy elfojtsuk kíváncsiságunkat, 
és ne turkáljunk a mocskos részletekben —

Hol voltatok? Hol csináltátok?

Milyen gyakran? 
Jobb az a nő az ágyban mint én? —

ezek a kérdések csak 
újabb fájdalmat okoznak,

s miattuk nem jön álom a szemünkre.

Inkább olyan kérdéseket tegyenek föl, 
amelyeket feltáró jellegűeknek nevezek,

amelyek a jelentőséget 
és az okokat firtatják —

Mit jelentett neked ez a viszony?

Mit tudtál azáltal 
kifejezni vagy tapasztalni,

amit velem nem voltál képes?

Mit éreztél, mikor hazajöttél?

Mit értékelsz bennünk?

Örülsz, hogy már véget ért?

Minden viszony újraírja a kapcsolatot,

és minden pár eldönti,

milyen hagyaték marad vissza a viszonyból.

De a viszonyok itt maradnak, 
s nem enyésznek el.

A szerelem és a vágyakozás dilemmája,

hogy belőlük nem teremnek 
egyszerű válaszok: fekete-fehér,

jó-rossz és áldozat-elkövető.

Egy kapcsolatban 
az árulás sok alakot ölthet.

Sok módja van partnerünk elárulásának:

ilyen a lenézés, az elhanyagolás,

a közömbösség, az erőszak.

A szexuális hűtlenség csak egy módja 
partnerünk megbántásának.

Másként fogalmazva, egy viszony áldozata

nem mindig a házasság áldozata.

Önök végighallgattak,

de tudom, hogy mi jár a fejükben:

a nőnek francia akcentusa van, 
tehát biztos támogatja a viszonyokat.

(Nevetés)

Nem, tévednek.

Nem vagyok francia.

(Nevetés)

(Taps)

És nem támogatom a viszonyokat.

De mert szerintem egy viszonyból 
jó is származhat,

gyakran fölteszik nekem 
ezt a nagyon fura kérdést:

Van olyan eset, mikor javasolnám?

Nem ajánlanám jobban, 
hogy viszonyuk legyen,

mint ajánlanám, hogy rákosak legyenek,

noha tudjuk: sok beteg gyakran említi,

hogy betegsége új távlatot nyitott előtte.

Ideérkezésem óta folyton 
azt kérdezik tőlem, mikor elmondtam,

hogy a hűtlenség a témám: 
mellette vagy ellene van?

Azt válaszoltam: "Igen."

(Nevetés)

Két szempontból vizsgálom a viszonyokat:

megbántás és árulás az egyik oldalon,

növekedés és önmagunk fölfedezése a másikon —

mit tett veled, és mit jelentett nekem.

Mikor egy pár egy napvilágra 
került viszony következtében

eljön hozzám,

gyakran azt mondom neki:

A mai nap itt Nyugaton

legtöbbünk 2-3 kapcsolatot

vagy házasságot köt,

s némelyikünk ugyanazzal a személlyel.

Az első házasságuk véget ért.

Szeretnének létrehozni 
egy második házasságot egymással?

Köszönöm.

(Taps)