Tengerészgyalogos voltam 
az 1/1 fegyveres század

81-es szakaszában,

Camp Pendletonban, Kaliforniában.

Hurrá!

Közönség: Hurrá!

(nevetés)

Szeptember 11-e után 
pár hónappal léptem be,

úgy éreztem magam, mint gondolom
a legtöbb ember akkor az országban:

teli a hazafiasság 
és a megtorlás érzésével,

és a vággyal, hogy tegyek valamit.

Ez, meg a tény, hogy nem csináltam semmit.

17 éves voltam és azon a nyáron
ballagtam el a középiskolából,

a szüleim házában bérelt
hátsó szobában laktam,

abban a kisvárosban, ahol felnőttem,
Észak-Indianában,

Mishawakában.

Betűzhetem később azoknak,
akiket érdekel...

(nevetés)

Mishawakáról sok jót lehet mondani,
de hogy kulturális központ lenne, azt nem;

találkozásaim a színházzal és a filmmel

az iskolai színjátszókörre korlátozódtak,

és a Blockbuster Videóra,
nyugodjon békében.

(nevetés)

Elég komolyan vettem a színészetet ahhoz,

hogy a középiskola utolsó évében
felvételizzek a Juilliardra,

de nem jutottam be,

látva, hogy az egyetem nem nekem való,
nem mentem máshova,

ami zseniális húzás volt.

Megjártam azt a reménytelen
los angeles-i színészi Odüsszeiát is,

amiről sok történetet hallottam,

hogy színészek LA-be költöznek
kábé hét dolláral,

munkát találnak és sikeresek lesznek.

Én Amarillóig, Texasig jutottam el,
amikor lerobbant a kocsim.

Az összes pénzemet javításra költöttem,

míg végül eljutottam Santa Monicába

– még csak nem is LA-be –

48 óráig igazából csak
lézengtem a tengerparton, aztán

kocsiba ültem, hazamentem,

és vége lett a színészi karrieremnek...

(Nevetés)

Tizenhét, Mishawaka...

szülői ház, lakbér, porszívók eladása...

telemarketing,

fűnyírás a helyi 4-H vásártérnek.

Ez volt a világom 2001 
szeptemberéhez közeledve.

Szóval 11-e után,

érezve a mindent elsöprő
kötelességtudatot,

és csak úgy mindenre dühösen: magamra,

a szüleimre, a kormányra;

önbizalom nélkül, tisztes állás nélkül,

a szar kis hűtőm, amivel elmentem
Kaliforniába és vissza...

csatlakoztam a tengerészgyalogsághoz,
és imádtam. Szerettem az lenni.

Ez az egyik olyan dolog, amire
a legbüszkébb vagyok életemben.

Király volt fegyverrel lőni,

drága dolgokat vezetni
és robbantani szuper volt.

De rájöttem, 
hogy azt szerettem a legjobban,

amit a legkevésbé kerestem,
amikor csatlakoztam,

mégpedig az embereket:

ezeket a fura fiúkat –
karakterek színes csapatát

az Egyesült Államok keresztmetszetéből –

akikkel látszólag semmi
közös nem volt bennem.

Idővel viszont,

mindaz a politikai és személyes hősködés,

ami a hadseregbe vitt engem, eloszlott,

így számomra a tengerészgyalogság 
egyenlő lett a barátaimmal.

Aztán pár évi szolgálat után,

és néhány hónappal az iraki bevetés előtt,

egy hegyikerékpáros balesetben
elmozdult a szegycsontom,

és orvosilag eltanácsoltak.

Akik sosem voltak a hadseregben,
nehezen érthetik meg,

de az, hogy nem fognak bevetni
Irakban vagy Afganisztánban,

számomra borzasztó érzés volt.

Tisztán emlékszem, ahogy
egy hordágyon elhagyom a tábori kórházat,

és az egész szakaszom kint vár,
hogy rendben vagyok-e.

És aztán hirtelen megint civil voltam.

Tudtam, hogy újra meg kell 
próbálnom a színészetet,

mert – ismét, ez vagyok én –

azt gondoltam, hogy minden civil probléma
eltörpül a hadsereg mellett.

Mert tényleg, mégis miről picsoghatsz?

„Meleg van.

Valaki kapcsolja be a klímát.”

„Túl hosszú a sor a kávéhoz.”

Tengerészgyalogos voltam,

tudtam, hogy éljek túl.

Elmegyek New Yorkba és színész leszek.

Ha nem sikerülne,

a Central Parkban élek
és a Panera Bread mögött kukázok majd.

(nevetés)

Újra felvételiztem a Juilliardra
és ezúttal szerencsém volt, felvettek.

De meglepett, hogy mennyire
összetett volt az átmenet

a hadseregből a polgári életbe.

És én még viszonylag egészséges voltam;
el sem tudom képzelni,

milyen lehet átmenni ezen
lelki vagy testi sérüléssel.

Ettől függetlenül, nehéz volt.

Részben azért, mert színiiskolában voltam,

nem tudtam hova tenni
a hangképzés és a beszédtechnika órákat,

hogy képzeletbeli energiagömböket
dobok a terem túlsó végébe,

a színészi gyakorlatot,
amiben megszülöm saját magam...

(nevetés)

miközben a barátaim 
a tengerentúlon szolgáltak nélkülem.

De azért sem, mert nem tudtam
hogyan alkalmazzam azt,

amit a hadseregnél tanultam,
a polgári életben.

Úgy értem a gyakorlatban és
érzelmi síkon sem.

Gyakorlatilag, munkahely kellett.

Én meg tengerészgyalogos voltam,

ahol gépfegyverrel és aknavetővel lőttünk.

Nem sok helyen alkalmazhatod 
ezeket a képességeket a polgári életben.

(nevetés)

Érzelmileg, nem láttam a dolgok értelmét.

A hadseregben mindennek van értelme.

Minden, amit csinálsz,
vagy hagyományból ered,

vagy gyakorlatias oka van.

Nem cigizel a harctéren,

mert akkor elárulnád a helyzetedet.

Nem nyúlsz az arcodhoz, hogy fenntartsd

az egészséged és a személyi higiéniádat.

Erre nézel, amikor a Colorst játsszák,

hogy tisztelegj az előtted járók előtt.

Így jársz, így beszélsz, ezért és ezért.

Az egyenruhádat
tetőtől talpig rendben tartod.

Az, hogy mennyire követted 
a szabályokat, sokat elárult

arról, hogy milyen katona voltál.

A rangod árulkodott a múltadról

és a kiérdemelt tiszteletről.

A polgári életben nincsenek rangok.

Itt csak egy vagy a sok közül,

és úgy éreztem, hogy újra és újra be kell
bizonyítanom, mennyit érek.

És a polgárok általi tisztelet,
míg az egyenruhámat viseltem,

megszűnt, amikor levettem azt.

Úgy tűnt, hogy nincs egy...

közösségi szellem,

míg a hadseregben éreztem
ezt a közösségi szellemet.

A polgári életben milyen gyakran kerülsz

élet-halál harcba 
a legközelebbi barátaiddal,

akik folyamatosan bebizonyítják,
hogy nem hagynak hátra?

Mindeközben a színészképzőben...

(nevetés)

Valójában először, olyan

írókat, karaktereket
és színdarabokat fedeztem fel,

amelyeknek köze nem volt a hadsereghez,

de mégis leírták
a seregben szerzett élményeimet,

úgy, ahogy az számomra
korábban elmondhatatlan volt.

És úgy éreztem, hogy egyre
kevesbé vagyok agresszív,

mert akkor először szavakba
tudtam önteni az érzéseimet,

és rájöttem, hogy 
milyen értékes eszköz ez.

És amikor a seregben
töltött időre gondoltam,

nem a sztereotipikus kiképzés
jutott először eszembe,

vagy a fegyelem és a fájdalom,

hanem inkább az apró,
intim emberi pillanatok,

a nagy érzelmek pillanatai:

a hazaszökött barátok,
akiknek hiányzott a családjuk,

barátok, akik elváltak,

a közös gyász és a közös ünneplés,

mind a sereg színfalai mögött.

Láttam a barátaim
küzdelmeit a körülményekkel,

és a szorongást, amit ez okozott
bennük és bennem amiatt,

hogy nem tudtuk kifejezni
az ezzel kapcsolatos érzelmeinket.

A hadsereg és a színházi közösség
igazából nagyon hasonló.

Egy csapatnyi ember egy
küldetést próbál teljesíteni,

amely nagyobb náluk,
és nem róluk szól.

Megvan a szereped, és tudnod kell,
hol a helyed a csapatban.

Minden csapatnak van 
vezetője vagy rendezője;

akik néha eszesek, néha meg nem.

Kénytelen vagy közel kerülni 
teljesen idegen emberekhez

rövid időn belül;

az önfegyelem és az öngondoskodás...

Gondoltam, milyen remek lenne
létrehozni egy helyet,

amely egyesítené ezt a két 
látszólag különböző közösséget,

és szórakozást jelentene 
egy csapat embernek,

akik, a foglalkozásukat tekintve,

kissé elgondolkodtatóbb 
dolgokat is elbírnának,

mint a tipikus kötelező-vicces események,

amikre, emlékszem, nekem is 
„önként” mennem kellett a seregben...

(nevetés)

mind jó szándékú, 
de enyhén sértő események,

mint a „nyerj egy randit
egy pompomlánnyal”,

ahol popkulturális kérdéseket
tesznek fel,

és ha jól válaszolsz, nyersz egy randit,

ami egy felügyelt séta
a felvonulási tér körül

egy már házas és terhes pompomlánnyal...

(nevetés)

Semmi gond a pompom-
lányokkal, szeretem őket.

A lényeg az, hogy milyen
nagyszerű lenne bemutatni a színházat

olyan karakterekkel, akik elérhetőek,
de nem leereszkedőek.

Elkezdtük hát az Arts in the 
Armed Forces nevű non-profitot,

ahol megpróbáltuk ezt:

két látszólag különböző 
közösség egyesítését.

A kortárs amerikai darabok közül 
választunk színdarabot vagy monológot,

olyat, ami a hadsereg közönségéhez
hasonlóan életkorilag és fajilag vegyes,

fogunk egy csapat 
rendkívüli színházi színészt,

felvértezzük őket a hihetetlen anyaggal,

az előadás költségét minimálisra szorítjuk

– nincs díszlet, se jelmez, 
se világítás, csak felolvasás –

azért, hogy teljesen a nyelvre
helyezzük a hangsúlyt,

és hogy megmutassuk, 
színházat bárhol létre lehet hozni.

Ez egy erőteljes dolog,

egy terembe kerülni teljesen idegenekkel,

és emlékeztetni magunkat
a saját emberségünkre,

és hogy az önkifejezés 
épp olyan hatásos fegyver,

mint egy puska a válladon.

Egy hadsereghez hasonló szervezetben,

amely büszke arra, hogy 
a betűszavakat is rövidíti

el lehet veszi a sok rizsában,

ha el akarod magyarázni
a kollektív tapasztalatot.

Nem tudok elképzelni jobb közösséget,

ami ellátható az
önkifejezés új eszközeivel,

mint azokat, akik az országot védik.

Bejártuk az Egyesült Államokat
és a világot,

Walter Reedtől, Bethesdában, Marylandben,

Camp Pendletonon
és a kuvaiti Camp Arifjanon át,

a bajorországi USAG-ig,

a broadwayi és más New York-i színházakig.

És a részt vevő előadóművészek számára

ez ablak egy olyan kultúrára,

amellyel másképpen nem szembesültek volna.

És a hadsereg számára szintén.

Hat éve, mióta ezt csinálom,

mindig eszembe jut, hogy
a színészet sokféle lehet.

Mesterség, politikai tett,
üzlet, vagy...

bármilyen jelző, 
amit a legjobbnak találnak.

De egyben szolgálat is.

Nem tudtam befejezni az enyémet,

így hacsak szolgálatára lehetek

ennek az alapvető szolgáltatóiparnak,
a hadseregnek – ismét, számomra –

nem sok jobb dolog van ennél.

Köszönöm.

(Taps)

Marco Ramirez darabját fogjuk előadni,

amelynek címe Nem vagyok Batman.

Egy rendkívüli színész 
és jó barátom, Jesse Perez

fogja felolvasni,

és Matt Johnson, akit
pár órája ismertem meg.

Most először fogják együtt csinálni,

meglátjuk, hogy sikerül.

Jesse Perez és Matt Johnson.

(taps)

Az éjszaka közepén járunk,

és az ég őrületes narancsvörösben izzik.

És ha hunyorítasz, 
talán láthatod a Holdat,

cigarettafüst és kondenzcsíkok
vastag rétegén át,

ami befedi az egész várost,

mint egy angyalokat 
kívül tartó szúnyogháló.

(dobütés)

És ha elég magasra nézel,

láthatsz engem, ahogy egy
87 emeletes épület peremén állok.

És ott fent, a vízköpők 
és elromlott toronyórák helyén,

amelyek mozdulatlanul és halottan
állnak vagy száz éve,

ott fent vagyok én.

(ütés)

Én vagyok kibaszott Batman.

(ütés)

És van Batmobilom, meg batarangom,

meg kibaszott denevérodúm, de komolyan.

És elég egy takarítószertár,

vagy egy hátsó szoba, vagy tűzlépcső,

és a Dannytől örökölt farmernek annyi.

És a matrózkék pólóing,

az, ami egész jól áll rajtam,
de van rajta egy lyuk a fenéknél,

mert múltkor fennakadt az
Arturo mögötti drótkerítésen,

de nem is nagy cucc, 
mert betűröm azt a részt,

és úgy teljesen jó.

Az a kék pólóing, annak is annyi!

És akkor úgy, úgy... átváltoztatom magam.

(ütés)

És senki se kapja le az övét,
és veri meg Batmant, mert visszabeszélt.

(ütés)

Vagy mert nem beszélt vissza.

És senki se hívja Batmant bambának,

vagy hülyének,

vagy véznának.

És senki se rúgja ki Batman
bátyját az Eastern taxitársaságtól,

mer' leépítés volt a cégnél.

Mer' csakis tisztelnek.

És nem úgy parából tisztelnek,

hanem csak tiszteletből tisztelnek.

(nevetés)

Mer' senki se fél tőled.

Mer' Batman nem bánt senkit se.

(ütés)

Soha.
(két ütés)

Mer' amit Batman tényleg akar:
megmenteni az embereket,

és kifizetni a nagymutter számláit,

és boldogan halni meg.

És talán őrült híres lenni, de komolyan.

(nevetés)

Ja, és megölni a Jokert.

(dobpergés)

Ma éjjel, mint általában, 
tökegyedül vagyok.

És figyelek, és várok,

mint egy sas,

vagy mint egy...

á nem, mint egy sas.

(nevetés)

És a köpenyem lobog a szélben,
mer' kibaszott hosszú,

és rajtam vannak a hegyes füleim,

és az a maszk, ami eltakarja
úgy az arcom felét, az is,

és van olyan golyóálló cucc az egész
mellkasomban, úgyhogy senki se bánthat.

És senki, de senki

sem állhat Batman...

és az igazság közé!

(dob)
(nevetés)

Ahol én vagyok,

onnan mindent hallok.

(csend)

Valahol a városban,

egy öreg néni hungarocell dobozos
maradékot szed ki a kukából,

és a valaki más által kiköpött
szezámoscsirke-darabot teszi

a saját szájába.

És valahol van egy orvos, cikis
frizurával, fekete laborköpenyben,

aki keresi a betegségek ellenszerét,

amelyek egy nap tutira 
kiirtanak mindenkit.

És valahol van egy ember,

egy gondnok-ruhás férfi,

hazafelé botorkál részegen és szédülve,

miután a fizetése felét
csavaros kupakú literes sörre költötte,

és a másik felét egy négyórás
látogatásra valami hölgy házában,

egy olyan utcán, ahol 
az összes lámpát kilőtték azok,

akik inkább sötétben csinálnák azt,
amit a városban csinálnak.

És fél háztömbnyire a gondnoktól,

van egy csapat semmirekellő,
akiknek nincs semmi jobb dolguk;

várják a gondnokot
rozsdás bicikliláncokkal,

és kamu Louisville Slugger ütőkkel,

és ha nem találnak nála egy centet sem,

amit nem fognak,

akkor addig verik őt, míg
a karizmaik égni nem kezdenek,

míg már nem lesz több fog,
amit kiüthetnek.

De nem számolnak velem.

Nem számolnak semmilyen Sötét lovaggal,

akinek teli a hasa
sajátmárkás sajtos makarónival

és felvagdosott bécsi virslivel.

(nevetés)

Mer' szeretnék azt hinni,
hogy nem létezem.

És 87 emelet magasról 
hallom az egyik semmirekellőt:

„Add a pénzt!” – ilyen gyorsan,

csak – „Add a kibaszott pénzt!”

És látom a gondnokot, ahogy részegen 
motyog valamit és elfehéredik,

és 87 emelet magasról,

hallom, ahogy a gyomra 
majd kiesik a Dickies munkásnadrágjából.

Úgyhogy lecsapok, de őrült gyorsan,

és olyan vagyok,
mint a sötétség, csak így: huss!

És egy bataranggal kiütöm
az egyetlen pucér égőt.

(cintányér)

És ők erre: „Mi a kurva anyja!

Ki kapcsolta le a lámpát?”

(nevetés)

„Mi az ott?”
„Mi?”

„Add ide, amid van, öreg!”

„Hallottátok ezt?”

„Mit? Nincs ott semmi.
De tényleg, nincs ott egy denevér se!”

De akkor...

a három semmirekellőből
az egyiket kupán csapom: puff!

És a másik vakon belebokszol
az előtte lévő sötét köpenybe,

de mielőtt bármit elérne is az ökle,

megragadok egy kukafedőt,

és egyenesen egy gyomros!

És az első pörgőrúgással támadna vissza,

de én tudok dzsúdó-karatézni is, úgyhogy:

(dob)

Kétszer!

(dob)

(nevetés)

(dob)

De mielőtt még több kárt tehetnék,

hirtelen mind hallunk egy „katt-katt”-ot.

És hirtelen minden elcsendesedik.

És az utolsó még talpon lévő semmirekellő,

egy pisztolyt markol és felfelé tartja,

mintha Jézust tartaná fogva,

mintha azzal fenyegetne, 
hogy lyukat lő a Holdba.

És a semmirekellő, akit kupán csaptam,

aki megpróbált lerúgni engem,

és a másik semmirekellő,
aki gyomrost kapott,

mindketten esetlenül hátrálnak
az előttük lévő sötét alaktól.

És a részeg férfi, a gondnok,

egy sarokban kuporog,
Szent Antalhoz imádkozik,

mert ő az egyetlen, akire emlékszik.

(dupla ütés)

Aztán ott vagyok én:

fehéren világító szemek,

a szélben lágyan lebegő köpeny.

(ütés)

A golyóálló mellkasom zihál,

a szívem átüt rajta egy Morse-kódot:

„Kössél belém,

most az egyszer,

gyerünk,

csak próbáld meg!”

(három ütés)

És az utolsó még talpon lévő semmirekellő,

az, akinél a pisztoly van...

igen, ő nevet.

És lejjebb engedi a karját.

És rám mutat vele,

és békén hagyja a Holdat.

Pontosan a hegyes füleim közé céloz,

mintha kapufák lennének,
ő meg a speciális csapat jatékosa.

A gondnok még mindig Szent Antalt hívja,

de ő nem veszi fel.

És egy másodpercre

úgy tűnik, hogy...

talán veszíteni fogok.

Neeem!

(dob)

Bumm! Bumm! Fwa-ka-ka!

„Ne ölj meg, ember!”

Reccs! Csuklótörés! Nyak! Paff!

Sav a bőrön: „Ááááááááááá!”

És ő a földön van,

és én fölötte állok,

és máris az én kezemben a pisztoly,

de én utálom a pisztolyokat,
fogni őket, mer' Batman vagyok.

Megjegyzés:

Batman nem szereti a pisztolyokat,
mer' régen a szüleit azzal tették jégre.

De csak egy másodpercre,

a szemem fehéren világít,

és fogom ezt a cuccot,

mert így szólhatok a semmirekellőhöz

egy olyan nyelven, amit talán megért.

Katt-katt!

(ütés)

És a semmirekellőkből
semmibe eltűnők lesznek,

abba a mérgező csatornahulladékkal
teli pöcegödörbe, ahonnan előmásztak.

És csak én maradok meg a gondnok.

Felemelem őt,

és letörlöm az izzadtságot
és az olcsó parfümöt a homlokáról.

És könyörög, hogy ne bántsam;

szorosan megragadom
a gondnokinge gallérjánál fogva,

és az arcomhoz húzom,

és ő magasabb nálam, de a köpeny segít,

szóval figyel, amikor
egyenesen a szemébe nézek.

És két szót mondok neki:

„Menj haza!”

És szót fogad,

három méterenként a háta mögé pillantva.

És én épületről épületre
suhanva követem az útján,

mer' tudom hol lakik.

És nézem, ahogy remegő kézzel
előveszi a kulcscsomóját,

és kinyitja az épülete ajtaját.

És visszafekszem az ágyamba,

még mielőtt beléphetne a bejárati ajtón.

És hallom, hogy megnyitja a csapot,

és tölt magának egy
pohár langyos csapvizet.

És visszateszi a poharat a mosogatóba.

És hallom a lépteit.

Lassulnak, ahogy közelednek a szobám felé.

És nyikorogva kinyitja az ajtót,
úgy, őrült lassan.

És tesz egy lépést befelé,

amit sosem csinál.

(ütés)

És a semmibe bámul,

az arca színe, mint a járdáké nyáron.

Úgy teszek, mintha épp felébrednék

és azt mondom: „Á, mi az, papa?”

És a gondnok nem szól semmit.

De látom a sötétben,

hogy a karja erőtlenül lóg,

és hátraforditja a fejét, kábé felém.

És felemeli, úgyhogy látom az arcát,

és látom a szemeit.

És az arcáról csepeg valami,
de nem izzadtság.

És csak áll ott, szuszogva,

mintha emlékezne
a fehéren villogó szemeimre,

mintha emlékezne a golyóálló mellkasomra,

mintha emlékezne, hogy ő a papám.

És sokáig nem szólok semmit se.

És ő megfordul, a keze a kilincsen.

És nem néz felém,

de hallom, hogy két szót motyog nekem:

„Ne haragudj!”

És előrehajlok, és kinyitom
az ablakomat, csak résnyire.

Ha elég magasra nézel,

láthatsz engem.

És ahol én vagyok...

(cintányér)

onnan mindent hallok.

(taps)

Köszönjük.

(taps)