Már 15 éve dolgoztam haditudósítóként,

amikor fölfogtam, hogy gondom van.

Valami nem volt rendben velem.

Ez kb. egy évvel a 9/11 előtt történt,
s az USA még nem állt háborúban.

Nem beszéltünk a PTSD-ről.

Még nem beszéltünk arról, 
hogyan hat a trauma

és a háború az emberi pszichére.

Több hónapja voltam Afganisztánban

a tálibok ellen harcoló NATO-val,

Akkoriban a táliboknak légierejük volt,

vadászgépeik, tankjaik, tüzérségük,

és egy párszor csúnyán 
elpáholtak bennünket.

Láttunk egy pár ocsmány dolgot.

De ezek aligha hatottak komolyan rám.

Nemigen gondoltam rájuk.

Hazatértem New Yorkba.

Aztán egyszer lementem a földalattiba,

s életemben először megtudtam,

mi az igazi félelem.

Súlyos pánikrohamom volt.

Jobban meg voltam ijedve, 
mint bármikor Afganisztánban.

Bármire néztem, úgy tűnt, 
hogy az életemre tör.

De nem tudtam megmagyarázni, miért.

A szerelvények túl gyorsan mentek.

Túl nagy volt a tömeg.

A lámpák túl fényesen égtek.

Minden túl hangos, túl gyors volt.

Nekidőltem egy tartóoszlopnak, 
és csak vártam.

Amikor már nem bírtam tovább,
kifutottam a földalattiból,

és mentem, amerre a szemem látott.

Később rájöttem, hogy PTSD-m,

poszttraumatikus stressz szindrómám volt.

Állatok, főemlősök módjára fejlődtünk, 
hogy túléljük a veszélyt,

és ha létünk veszélyben van,

reagálunk az ismeretlen zajokra.

Éberen alszunk, könnyen fölriadunk.

Rémálmaink és visszatérő képeink vannak

arról, ami majdnem megölt minket.

Dühödtek vagyunk, 
mert készen állunk a harcra,

vagy letörtek, mert ettől egy kissé 
kizökkenünk a gondolatainkból.

Ez tart biztonságban.

Ez nem valami kellemes, de jobb,
mintha emésztenénk magunkat.

A legtöbben elég gyorsan 
kigyógyulnak belőle.

Eltart egy pár hétig, hónapig.

Egy ideig eltartottak a pánikrohamok,
de végül elmúltak.

Sejtelmem sem volt, hogy ennek 
az átélt háborúhoz van köze.

Az hittem, elment az eszem,

aztán meg azt, hogy már nem őrülök meg.

De az emberek kb. 20%-a krónikus,

tartós PTSD-ben betegszik meg.

Nem alkalmazkodnak 
az ideiglenes veszélyhez.

Rosszul alkalmazkodnak 
a mindennapi élethez,

ha nem kapnak segítséget.

Tudjuk, hogy az hajlamos tartós PTSD-re,

akivel rosszul bántak gyerekkorában,

akit korán ért trauma,

akinek alacsony az iskolázottsága,

akinek a családjában előfordult
pszichiátriai betegség.

Aki Vietnamban szolgált,

és a testvére szkizofrén, valószínű,

hogy PTSD-vel tér haza Vietnamból.

Ezért újságíróként nekiláttam 
ezt tanulmányozni.

Rádöbbentem, hogy valami 
nagyon furcsa dolog történik.

A számok széttartanak.

Minden háborúnkban, 
amelyet mint ország vívtunk,

a polgárháborútól kezdve,

a harcok hevessége csökkent.

Következésképpen, 
az áldozatok száma is csökkent.

De a rokkantak száma megnőtt.

A tendenciáknak 
hasonlónak kellene lenniük,

de pont ellentétesek.

Az iraki és afganisztáni háborúkban, 
hála Istennek,

az áldozatok száma harmada volt 
a vietnami háborúéinak.

Ám ezzel egyidejűleg e háborúkban

háromszor annyian rokkantak meg.

Az USA hadseregének mintegy 10%-a
vesz részt aktív harci cselekményekben,

10%-a, vagy ennél kevesebb.

Emberekre lőnek, embert ölnek,

lőnek rájuk, szemtanúi, 
hogy barátjuk elesik.

Ez elképesztően traumatikus.

De ez csak hadseregünk 10%-a.

Ám hadseregünk mintegy fele PTSD miatt

rokkantsági járadékot igényel az államtól.

Az öngyilkosság logikus módon
nem illik ide.

Mindannyian ismerjük a tragikus 
statisztikát, hogy hazánkban naponta

átlagosan 22 veterán vet véget életének.

A legtöbben nem tudják,

hogy az öngyilkosságok zömét 
vietnami veteránok követik el,

az a nemzedék,

és ez a döntésük talán nem kapcsolódik

az 50 évvel ezelőtti háborújukhoz.

Statisztikailag nincs összefüggés 
a harcok és az öngyilkosság között.

Ha valaki katonaként gyakran 
harci cselekményben vesz részt,

ettől még nem valószínűbb, 
hogy eldobja az életét.

Egy tanulmányból kiderül,

hogy akiket Irakban vagy Afganisztánban

vetettek be, kevésbé valószínű, 
hogy később öngyilkosok lesznek.

A főiskolán antropológiát tanultam.

Terepmunkámat a navahó
rezervátumban végeztem.

Szakdolgozatomat 
navahó hosszútávfutókról írtam.

Nemrég, a PTSD kutatása közben

valami eszembe jutott.

Eszembe jutott ifjúkoromban 
végzett munkám,

és biztos voltam benne, hogy a navahók, 
az apacsok, a komancsok,

ezek az igazán harcias népek

soha nem kapták meg a PTSD-t.

Amikor a harcosaik visszatértek 
az USA hadseregével

vagy az egymással vívott harcból,

lefogadom, csupán visszazökkentek
a törzsi életbe.

Lehet, hogy a tartós PTSD gyakoriságát

nem az dönti el,

hogy mi történt a harcokban,

hanem a visszafogadó társadalom minősége.

Lehet, hogyha valaki zárt, összetartó 
törzsi társadalomba tér vissza,

elég gyorsan leküzdi a traumát.

Hogyha valaki elidegenítő 
modern társadalomba tér vissza,

lehet, hogy egész életében
traumatizált marad.

Másként fogalmazva, lehet, 
hogy nem a veteránokban van

a probléma oka, hanem bennünk.

Bizonyos, hogy a modern társadalom 
minden tekintetben nyomasztó

az emberi pszichikumra.

Minél tehetősebb egy társadalom,

annál jobban nő az öngyilkosságok száma,
nem pedig csökken.

Aki modern társadalomban él,

nyolcszor nagyobb az esélye,

hogy élete során depressziótól szenved,

mintha szegény agrártársadalomban élne.

A történelem során valószínűleg 
a modern társadalomban a legtöbb

az öngyilkos, a depressziós, 
a szorongásos, a magányos

és a gyermekekkel komiszul bánó.

Olvastam egy tanulmányt,

amely nigériai nők helyzetét vetette össze

– ez Afrika egyik legzűrösebb,
legkegyetlenebb,

legszegényebb és legkorruptabb országa –

az észak-amerikai nőkével.

A legtöbb depressziós az észak-amerikai 
városokban élő nők között volt.

Az volt egyben a legtehetősebb csoport.

Térjünk vissza az USA hadseregéhez.

10% harcol.

Kb. 50%-uk PTSD rokkantjáradékot igényel.

A veteránok kb. 40%-a nem került 
külföldön traumatizált állapotba,

de hazaérve azt tapasztalta, 
hogy veszélyesen elidegenedett

és depresszióssá vált.

Mi történik velük?

Mi történik azzal a 40%-kal,

amely bajban van, de nem érti, miért?

Valószínűleg ez:

valószínűleg tapasztalták egységükben
a törzsi bensőségességet

amikor külföldön szolgáltak.

Együtt étkeztek, együtt aludtak,

együtt hajtották végre a parancsot.

Egymásra bízták az életüket.

Aztán hazatértek,

és ennek vége szakadt.

Visszatértek egy modern társadalomba,

amely mindenkihez kegyetlen,

akár szolgált, akár nem.

Folyvást a traumával, 
a PTSD-vel foglalkozunk.

De sokaknak talán

a trauma nem létezik.

Úgy értem: persze, 
a katonák traumatizáltak,

van, akit ezért kezelni kell,

de sokak igazi baja

az elidegenedés.

Úgy értem, hogy talán 
a megnevezés nem megfelelő,

és már a nyelvezet, 
a fogalom megváltoztatása is

segíthet egy kicsit.

"Bevetés utáni elidegenedési szindróma".

Talán ha így nevezzük, néhányan

fölhagynak azzal,

hogy nem létező traumát 
beszéljenek be maguknak,

csak azért, hogy állapotukra 
magyarázatot találjanak.

Állapotuk nagyon veszélyes.

Az elidegenedés és a depresszió
öngyilkosságot válthat ki.

Ezek az emberek veszélyben vannak.

Igen fontos megértenünk, hogy miért.

Az izraeli hadseregben a PTSD-esetek
száma 1% körül van.

Izraelben elvileg mindenkinek 
kötelező a katonai szolgálat.

Amikor a katonák visszatérnek a frontról,

nem civil környezetbe kerülnek 
vissza, hanem katonaiba.

Olyan közösségbe kerülnek, 
amelyben mindenki érti,

mi a katonaság.

Mindenki volt már katona, 
vagy majd lesz.

Mindenki érti a helyzetet,
mert mindenki benne él.

Olyan, mintha mindenki 
egy nagy törzsben lenne.

Ismeretes, hogy ha egy laborpatkányt

traumatizálnak, és magányosan 
ketrecbe zárják,

a trauma tünetei esetleg 
soha nem múlnak el.

Ha ugyanazt a laborpatkányt más 
patkányokkal közös ketrecbe zárjuk,

egy pár hét múlva rendbe jönnek.

A 9/11 után New York városában

a gyilkosságok száma 40%-kal csökkent.

Az öngyilkosságok száma is csökkent.

New Yorkban a súlyos bűntettek
is csökkentek a 9/11 után.

Még a korábbi háborúk 
PTSD-ben szenvedő veteránjai is

azt közölték, hogy a 9/11 után 
tüneteik enyhültek.

Az oka: ha az egész társadalom 
traumatizálódik,

akkor nem esik szét,
hanem tagjai támogatják egymást.

Összetartunk. Eggyé forrunk.

Törzzsé alakulunk,

és az egyesülés folyamatában
annyira jól érezzük magunkat,

hogy ez még segít is azokon,

akik lelki betegséggel küzdenek.

A villámháború idején 
a bombázások alatt

a londoni pszichiátriai osztályokra 
fölvettek száma csökkent.

Egy darabig az USA olyasféle ország volt,

amilyenbe az amerikai katonák 
hazatértek – összeforrott ország.

Összetartottunk.

Próbáltuk megérteni 
a ránk leselkedő veszélyt.

Igyekeztünk segíteni magunkon s a világon.

De a helyzet megváltozott.

Most az amerikai katonák,

a veteránok egy végletesen 
megosztott országba térnek vissza,

amelyben a két politikai párt 
hazaárulással vádolja egymást,

azt állítva, hogy a másik 
az állam ellensége,

hogy meg akarja ingatni 
a tulajdon országa biztonságát és jólétét.

A gazdagok és a szegények közötti szakadék
még sohasem volt ekkora.

A helyzet egyre romlik.

A faji kérdések szörnyűek.

Tüntetések, sőt, utcai zavargások vannak

a fajok közötti igazságtalanság miatt.

A veteránok tudják, hogy az a törzs, 
amelyik így bánik magával,

az a szakasz, amelyik így bánik 
magával, pusztulásra van ítélve.

Hozzászoktunk.

A veteránok megjárták 
a háborút, és visszatértek,

és más szemmel látják az országot.

Látják, mi megy végbe.

Ezért az országért harcoltak.

Nem csoda, ha depressziósak.

Nem csoda, ha félnek.

Néha azt kérdezzük magunktól,
megmenthetjük-e őket?

Azt hiszem, az igazi kérdés:
magunkat megmenthetjük-e?

Ha igen,

azt hiszem, a veteránok 
is rendben lesznek.

Legfőbb ideje, hogy az ország egyesüljön,

már csak azokért a férfiakért és nőkért,
akik a védelmünkért harcoltak.

Köszönöm szépen.

(Taps)