Az az álmom, hogy felépítsem a világ első

föld alatti parkját New Yorkban.

Miért akarna bárki egy 
föld alatti parkot építeni,

és miért pont New Yorkban?

Ez a három kemény kis gazember

balról a nagymamám, öt évesen,

majd a nővére és a bátyja,

tizenegy és kilenc évesen.

Pont azelőtt készült a kép, 
mielőtt kivándoroltak

Olaszországból az Egyesült Államokba,

körülbelül egy évszázaddal ezelőtt.

Mint sok bevándorló akkoriban,

a Lower East Side-ra érkeztek

New Yorkba,

és bekerültek az olvasztótégelybe.

Az volt a bámulatos a generációjukban,

hogy nem csak új életet építettek fel

ezen az új, ismeretlen területen,

de szó szerint a várost is építették.

Engem mindig lenyűgöztek 
azok az évtizedek,

az a történelem,

ezért gyakran kértem a nagymamámat,

hogy meséljen történeteket

a régi New Yorkról.

De gyakran csak lerázta a kérdést,

és azt mondta, hogy egyek 
több húsgolyót és tésztát.

Szóval nagyon ritkán kaptam

történeteket arról, 
amiről hallani akartam.

Az általam ismert New York

igen jól felépítettnek tűnt.

Gyerekként mindig tudtam,

hogy változtatni akarok,

valahogy szebbé, érdekesebbé 
tenni a világot,

annál is többé.

Csak nem igazán tudtam, hogyan.

Először külföldön akartam dolgozni

és elvállaltam egy állást 
az UNICEF-nél Kenyában.

De furcsának éreztem, hogy többet tudok

a helyi kenyai politikáról, 
mint szülővárosom politikájáról.

Elvállaltam egy munkát New Yorkban,

de nagyon hamar csalódott lettem

a kormányzati bürokrácia miatt.

Még a Google-nál is dolgoztam,

ahol hamar megittam a Kool-Aid italt,

és szinte teljes szívemből elhittem,

hogy a technológia bármilyen
társadalmi problémát meg tud oldani.

De még mindig nem éreztem úgy,
hogy jobbá tenném a világot.

2009-ben egy barátom,

mostani üzlettársam, James Ramsey

felhívta a figyelmemet 
egy rendkívül lenyűgöző helyre,

erre.

Ez a régi villamos-végállomás,

azoknak az utazóknak a vasútállomása,

akik a Williamsburg-hídon átmentek

Brooklynból Manhattanbe.

Ez 1908 és 1948 között működött,

pont abban az időben, 
amikor a nagyszüleim

pont ezen a környéken éltek.

Azt is megtudtuk, hogy ez a hely

teljesen elhagyatottá vált 1948-ban.

Elbűvölt ez a felfedezés.

Könyörögtünk a hatóságoknak,
hogy bemehessünk a területre,

majd végül bejutottunk

és ezt láttuk.

Ez a kép csak épphogy a valóságot mutatja.

Nehéz elképzelni azt 
a hihetetlenül varázslatos

érzést, amikor bejutsz erre a helyre.

Ez egy focipályányi használatlan terület

közvetlenül a város zsúfolt része alatt,

és olyan érzés, mintha 
Indiana Jones lennél

egy régészeti ásatáson,

ahol minden részlet még mindig ott van.

Ez igazán figyelemre méltó.

Szóval a hely pontosan ott van

a Lower East Side szívében,

ami ma is még az egyik

legzsúfoltabb környéke a városnak.

New Yorkban az egy főre jutó zöldterület

kétharmada annak, 
mint más nagyvárosokban,

és ezen a környéken a 
zöldterület csak egytizede.

Azonnal elkezdtünk gondolkodni,

hogyan tehetnénk ezt a helyet olyanná,

amit mindenki használhat,

de lehetőség szerint zöld is lehetne.

A tervünk, dióhéjban,

lehozni a napfényt a föld alá

egy egyszerű rendszerrel, 
ami begyűjti a napfényt az utcán,

és a város járdái alá vezeti,

és így a növények és fák növekednek

azzal a föld alá vezetett fénytől.

Akkor tehát fogsz egy helyet,

ami ma így néz ki,

és átalakítod valamivé,

ami pedig így.

2011-ben először mutattunk meg
a képek közül néhányat,

és az volt a vicces,

hogy sokan azt mondták nekünk:
"Ó, ez úgy néz ki,

mint a High Line park a föld alatt."

Ezért a becenevünk végül az lett,

ami hozzánk ragadt,

a Lowline, így megszületett a Lowline.

Egyértelmű volt, hogy az emberek

kíváncsiak voltak a technológiára,

hogy nézne ki, milyen lenne,

és sokkal nagyobb volt az érdeklődés,

mint amit valaha gondoltunk volna.

Így, én szinte őrültként,
kiléptem a munkahelyemről,

és csak ezen a terven dolgoztam.

Itt vagyunk a csapatunkkal,

ahogy a technológiát egy 
bemutatóra rakjuk össze

egy raktárépületben.

Itt az érzékeny pontja a napmennyezetnek,

amit azért építettünk, 
hogy bemutassuk a technológiát.

Láthatják a hat napkollektort ott középen.

És itt van a teljes kiállítás együtt,

ebben a raktárépületben.

Láthatják felül a napmennyezetet,

ahogy a fény beáramlik

és a teljes zöld életteret alatta.

Ezután néhány hét alatt

több tízezer ember jött el
megnézni a kiállításunkat,

Azóta folyamatosan növekszik

a támogatóink száma, mind helyileg,

mind a lelkes tervezők között világszerte.

Így néz ki most a környék,

pontosan a Line területe fölött,

és a tervek szerint így fog kinézni

a nagy újjáépítés után, ami most jön,

az elkövetkező 10 év során.

Láthatjuk, milyen zsúfoltnak
tűnik a környék

és érezhető a zöld terület hiánya.

A mi ajánlatunk pedig valami olyan,

ami hozzáad egy focipálya
méretű zöld területet

a környék alatt, de ami a legfontosabb,

hogy bevezet egy közösségre
való fókuszálást

egy, a középosztály által 
betelepült területen.

Mi most arra törekszünk leginkább,

hogy közös nevezőre jussunk
New York hatóságaival

a teljes ökoszisztéma 
átalakításával kapcsolatban,

egy integrált módon.

Itt van az elképzelésünk arról,

hogyan vonzanánk
erre a területre az embereket.

Itt látják ezt a lenyűgöző bejáratot,

amivel szó szerint lehámozzuk az utcát,

és felfedjük a város történelmi rétegeit,

meginvitálva az embereket ebbe
a meleg, föld alatti térbe.

Tél közepén, amikor kint
meg lehet fagyni,

az utolsó hely, ahova mennél,

az egy szabadtéri hely, vagy egy park.

A Lowline egy minden évszakban jó hely,

és a nyugalom szigete lenne 
a város számára.

Szeretnék hinni abban, hogy a Lowline

az én családom történetét 
is teljessé teszi.

Ha azt vesszük, 
hogy a nagyszüleim és a szüleim

újjá- és kiépíteni akarták a várost,

akkor az én generációm
visszaszerezni akarja

azokat a területeket, 
amelyek már a mieink.

Felfedezni a közös történelmünket,

és újratervezni, hogyan 
tehetnénk a közösségeinket

érdekesebbé, szebbé és annál is többé.

Köszönöm.

(Taps)