Az az álmom, hogy felépítsem a világ első
föld alatti parkját New Yorkban.
Miért akarna bárki egy
föld alatti parkot építeni,
és miért pont New Yorkban?
Ez a három kemény kis gazember
balról a nagymamám, öt évesen,
majd a nővére és a bátyja,
tizenegy és kilenc évesen.
Pont azelőtt készült a kép,
mielőtt kivándoroltak
Olaszországból az Egyesült Államokba,
körülbelül egy évszázaddal ezelőtt.
Mint sok bevándorló akkoriban,
a Lower East Side-ra érkeztek
New Yorkba,
és bekerültek az olvasztótégelybe.
Az volt a bámulatos a generációjukban,
hogy nem csak új életet építettek fel
ezen az új, ismeretlen területen,
de szó szerint a várost is építették.
Engem mindig lenyűgöztek
azok az évtizedek,
az a történelem,
ezért gyakran kértem a nagymamámat,
hogy meséljen történeteket
a régi New Yorkról.
De gyakran csak lerázta a kérdést,
és azt mondta, hogy egyek
több húsgolyót és tésztát.
Szóval nagyon ritkán kaptam
történeteket arról,
amiről hallani akartam.
Az általam ismert New York
igen jól felépítettnek tűnt.
Gyerekként mindig tudtam,
hogy változtatni akarok,
valahogy szebbé, érdekesebbé
tenni a világot,
annál is többé.
Csak nem igazán tudtam, hogyan.
Először külföldön akartam dolgozni
és elvállaltam egy állást
az UNICEF-nél Kenyában.
De furcsának éreztem, hogy többet tudok
a helyi kenyai politikáról,
mint szülővárosom politikájáról.
Elvállaltam egy munkát New Yorkban,
de nagyon hamar csalódott lettem
a kormányzati bürokrácia miatt.
Még a Google-nál is dolgoztam,
ahol hamar megittam a Kool-Aid italt,
és szinte teljes szívemből elhittem,
hogy a technológia bármilyen
társadalmi problémát meg tud oldani.
De még mindig nem éreztem úgy,
hogy jobbá tenném a világot.
2009-ben egy barátom,
mostani üzlettársam, James Ramsey
felhívta a figyelmemet
egy rendkívül lenyűgöző helyre,
erre.
Ez a régi villamos-végállomás,
azoknak az utazóknak a vasútállomása,
akik a Williamsburg-hídon átmentek
Brooklynból Manhattanbe.
Ez 1908 és 1948 között működött,
pont abban az időben,
amikor a nagyszüleim
pont ezen a környéken éltek.
Azt is megtudtuk, hogy ez a hely
teljesen elhagyatottá vált 1948-ban.
Elbűvölt ez a felfedezés.
Könyörögtünk a hatóságoknak,
hogy bemehessünk a területre,
majd végül bejutottunk
és ezt láttuk.
Ez a kép csak épphogy a valóságot mutatja.
Nehéz elképzelni azt
a hihetetlenül varázslatos
érzést, amikor bejutsz erre a helyre.
Ez egy focipályányi használatlan terület
közvetlenül a város zsúfolt része alatt,
és olyan érzés, mintha
Indiana Jones lennél
egy régészeti ásatáson,
ahol minden részlet még mindig ott van.
Ez igazán figyelemre méltó.
Szóval a hely pontosan ott van
a Lower East Side szívében,
ami ma is még az egyik
legzsúfoltabb környéke a városnak.
New Yorkban az egy főre jutó zöldterület
kétharmada annak,
mint más nagyvárosokban,
és ezen a környéken a
zöldterület csak egytizede.
Azonnal elkezdtünk gondolkodni,
hogyan tehetnénk ezt a helyet olyanná,
amit mindenki használhat,
de lehetőség szerint zöld is lehetne.
A tervünk, dióhéjban,
lehozni a napfényt a föld alá
egy egyszerű rendszerrel,
ami begyűjti a napfényt az utcán,
és a város járdái alá vezeti,
és így a növények és fák növekednek
azzal a föld alá vezetett fénytől.
Akkor tehát fogsz egy helyet,
ami ma így néz ki,
és átalakítod valamivé,
ami pedig így.
2011-ben először mutattunk meg
a képek közül néhányat,
és az volt a vicces,
hogy sokan azt mondták nekünk:
"Ó, ez úgy néz ki,
mint a High Line park a föld alatt."
Ezért a becenevünk végül az lett,
ami hozzánk ragadt,
a Lowline, így megszületett a Lowline.
Egyértelmű volt, hogy az emberek
kíváncsiak voltak a technológiára,
hogy nézne ki, milyen lenne,
és sokkal nagyobb volt az érdeklődés,
mint amit valaha gondoltunk volna.
Így, én szinte őrültként,
kiléptem a munkahelyemről,
és csak ezen a terven dolgoztam.
Itt vagyunk a csapatunkkal,
ahogy a technológiát egy
bemutatóra rakjuk össze
egy raktárépületben.
Itt az érzékeny pontja a napmennyezetnek,
amit azért építettünk,
hogy bemutassuk a technológiát.
Láthatják a hat napkollektort ott középen.
És itt van a teljes kiállítás együtt,
ebben a raktárépületben.
Láthatják felül a napmennyezetet,
ahogy a fény beáramlik
és a teljes zöld életteret alatta.
Ezután néhány hét alatt
több tízezer ember jött el
megnézni a kiállításunkat,
Azóta folyamatosan növekszik
a támogatóink száma, mind helyileg,
mind a lelkes tervezők között világszerte.
Így néz ki most a környék,
pontosan a Line területe fölött,
és a tervek szerint így fog kinézni
a nagy újjáépítés után, ami most jön,
az elkövetkező 10 év során.
Láthatjuk, milyen zsúfoltnak
tűnik a környék
és érezhető a zöld terület hiánya.
A mi ajánlatunk pedig valami olyan,
ami hozzáad egy focipálya
méretű zöld területet
a környék alatt, de ami a legfontosabb,
hogy bevezet egy közösségre
való fókuszálást
egy, a középosztály által
betelepült területen.
Mi most arra törekszünk leginkább,
hogy közös nevezőre jussunk
New York hatóságaival
a teljes ökoszisztéma
átalakításával kapcsolatban,
egy integrált módon.
Itt van az elképzelésünk arról,
hogyan vonzanánk
erre a területre az embereket.
Itt látják ezt a lenyűgöző bejáratot,
amivel szó szerint lehámozzuk az utcát,
és felfedjük a város történelmi rétegeit,
meginvitálva az embereket ebbe
a meleg, föld alatti térbe.
Tél közepén, amikor kint
meg lehet fagyni,
az utolsó hely, ahova mennél,
az egy szabadtéri hely, vagy egy park.
A Lowline egy minden évszakban jó hely,
és a nyugalom szigete lenne
a város számára.
Szeretnék hinni abban, hogy a Lowline
az én családom történetét
is teljessé teszi.
Ha azt vesszük,
hogy a nagyszüleim és a szüleim
újjá- és kiépíteni akarták a várost,
akkor az én generációm
visszaszerezni akarja
azokat a területeket,
amelyek már a mieink.
Felfedezni a közös történelmünket,
és újratervezni, hogyan
tehetnénk a közösségeinket
érdekesebbé, szebbé és annál is többé.
Köszönöm.
(Taps)