Amikor az első gyerekkönyvem megjelent 2001-ben, visszamentem a régi általános iskolámba, hogy beszéljek a diákoknak arról, milyen írónak és illusztrátornak lenni. Miközben a diavetítőmet állítottam be az ebédlőben, végignéztem a termen, és ott volt ő: a régi konyhás nénim. Még mindig ott volt abban az iskolában, és még mindig serényen készítette a napi ebédeket. Közelebb mentem hozzá köszönni: "Szia Jeannie! Hogy vagy?" Rám nézett, és éreztem, hogy felismert, de nem tudott hova tenni, rám nézett és azt mondta, "Stephen Krosoczka?" Megdöbbentett, hogy tudta, Krosoczka vagyok, de Stephen a nagybátyám, aki 20 évvel idősebb nálam, és neki is ő volt a konyhás nénije gyerekkorában. Elkezdett mesélni nekem az unokáiról, és teljesen elképedtem. A konyhás nénimnek unokái vannak, tehát akkor gyerekei, tehát akkor hazament az iskolanapok végén? Azt hittem, hogy az ebédlőben lakik a tálalókanalakkal. Ezeken addig még sose gondolkodtam. Ez a véletlen találkozás adta az ötletet, hogy létrehozzam a Konyhás Néni rajzos regénysorozatot, egy képregénysorozatot egy konyhás néniről, aki arra használja a halrudakat, hogy leküzdje a gonosz pótrobotokat, egy iskolabusz-szörnyet, és mutáns "matlétákat", és minden könyv végén elkapja a rossz fiút a hajhálójával, és kihirdeti, hogy: "Az igazság felszolgálva!" (Nevetés) (Taps) Elképesztő volt, mert a sorozatot nagyon jól fogadták a gyerekek. Lenyűgöző leveleket, képeslapokat és műremekeket küldtek nekem. Az iskolák látogatása során észrevettem, hogy az ebédlős személyzetet nagyon ügyesen vonták be a szervezésbe. Városról városra, minden konyhás néni ugyanazt mondta nekem: "Köszönjük, hogy szuperhőst csináltál a képmásunkra." Mivel a konyhás nénit korábban nem kezelte valami kedvesen a popkultúra. És Jeannie-nek ez rengeteget jelentett. Amikor először megjelentek a könyvek, meghívtam őt a könyvbemutatóra, és ott, mindenki előtt, akiket éveken át kiszolgált, adtam neki egy kis műalkotást és néhány könyvet. Két évvel azután, hogy ez a fotó készült, ő elhunyt. Én mondtam a búcsúztatóját, de semmi nem tudott felkészíteni engem arra, amit ott láttam. A koporsója mellett volt ez a festmény, és a férje elmondta, hogy milyen sokat jelentett neki, hogy elismertem a fáradságos munkáját, értékeltem, amit csinált. Ez ösztönzött arra, hogy kijelöljünk egy napot, amikor újraélhetjük ezt az érzést az ebédlőkben az egész országban: Iskolai Ebédlő Hőse Nap, amikor a gyerekek kreatív projekteket csinálhatnak az ebédlői személyzetnek. Társult hozzánk a Gyermekétkeztetési Szövetség. Tudták, hogy egy kicsivel több, mint 30 millió gyerek vesz részt minden nap az iskolai étkeztetési programban? Az összeadva kicsit több, mint 5 milliárd elkészített ebéd minden tanévben. A hősiesség történetei sokkal messzebbre mennek, mint néhány plusz csirkefalat az ebédes tálcára. Ott van Ms. Brenda Kaliforniából, aki figyel minden tanulóra, aki átmegy az ő során és visszajelez a nevelési tanácsadónak, ha bármi baj van. És a konyhás nénik Kentucky-ból, akik rájöttek, hogy a diákok kétharmadának ez a főétkezése minden nap, és hogy étel nélkül vészelik át a nyarat, szóval felújítottak egy iskolabuszt, létrehoztak egy mozgó étkeztető egységet, körbejárják a környéket, nyáron naponta 500 gyereknek adva ételt. A gyerekek csodálatos kis projekteket csináltak. Tudtam, hogy így lesz. Hamburgerkártyákat készítettek színes kartonból. Képeket készítettek a konyhás nénikről, és rátették az én konyhásnéni-figurámra, ráerősítették egy tejes dobozra, és virágokkal, ajándékként adták át. Csináltak saját képregényeket, az én konyhás nénim főszereplésével, mellette az ő konyhás nénijükkel. Köszönő pizzákat készítettek, melyeken minden feltét egy-egy gyereket jelképezett egy kartonpapírból készült pizzán. Nagyon megérintettek a reakciók, melyeket a konyhás néniktől kaptam. Egyikük azt mondta nekem: "Ezelőtt a nap előtt úgy éreztem, hogy a piramis legalján vagyok ebben az iskolában. Nem gondoltam, hogy bárki észrevenne idelenn." Egy másik hölgy azt mondta: "Tudja, én ezzel azt kaptam vissza, hogy fontos, amit csinálok." Természetesen fontos, amit ő csinál. Fontos, amit mindannyian csinálnak. Ők adnak enni a gyerekeinknek minden egyes nap. és hogy egy gyerek tanulni tudjon, a pocakját tele kell tölteni. Ezek a nők és férfiak a frontvonalon dolgoznak, hogy létrehozzanak egy tanult társadalmat. Szóval azt remélem, hogy nem várnak az Iskolai Ebédlő Hőse Napra, hogy köszönetet mondjanak az ebédlői személyzetnek, és remélem, hogy emlékezni fognak, milyen nagy hatása lehet egy köszönetnek. Egy köszönet megváltoztathat egy életet. Megváltoztatja annak az embernek az életét, aki kapja, és megváltoztatja annak az embernek az életét, aki kifejezi. Köszönöm. (Taps)