Ma a szavak jelentéséről
szeretnék beszélni,
arról, hogyan értelmezzük őket,
és hogy - szinte bosszúból -
hogyan határoznak meg minket.
Az angol nyelv egy csodálatos szivacs.
Imádom az angol nyelvet.
Örülök, hogy tudok angolul.
De ettől függetlenül
rengeteg hiányosság van benne.
Van egy görög szó, "lachesism",
ami a katasztrófaéhséget jelenti.
Tudják, amikor vihart látunk a horizonton
és azon kapjuk magunkat,
hogy a viharnak szurkolunk.
Egy mandarin szó, a "yú yi" -
helytelenül ejtem -
az energikusság iránti vágyat jelenti,
amilyenek gyerekkorunkban voltunk.
Lengyelül van egy szó, a "jouska",
mely egy elképzelt párbeszéd,
amit gondolatban
kényszeresen újrajátszunk.
És végül németül -
hát persze, hogy németül -
van egy szó, a "Zielschmertz",
ami rettegés attól,
hogy megkapjuk, amit akarunk.
(Nevetés)
Hogy végre elérjük életünk álmát.
Én német vagyok, szóval pontosan tudom,
hogy ez milyen érzés.
Nem hiszem, hogy akár egy nap is
használnám ezeket a szavakat,
de tényleg örülök, hogy léteznek.
De az egyetlen ok, amiért léteznek,
hogy én kitaláltam őket.
Én vagyok a szerzője a
"Homályos Szomorúságok Szótárának",
amit az elmúlt hét év során írtam.
A projekt küldetése,
hogy megtalálja az érzelmek
nyelvi hiányosságait
és megkísérelje feltölteni azokat,
hogy legyen módunk beszélni
az embert körülvevő minden
gyarlóságról és gúnyolódásról,
amit érzünk, de nem gondoljuk,
hogy beszélhetnénk róla,
mert nincsenek rá szavunk.
Félúton a projektben
megfogalmaztam a "sonder" szót,
azt az elképzelést, hogy mindannyian
főszereplőnek érezzük magunkat,
és mindenki más csak mellékszereplő.
Tulajdonképpen tényleg
mindannyian főszereplők vagyunk,
és közben mellékszereplők is
valaki másnak a történetében.
Amint közzétettem ezt a szót,
rengeteg visszajelzést kaptam,
amiben megköszönték,
hogy hangot adtam valaminek,
amit mindig is éreztek,
de nem volt rá szavuk.
És ettől kevésbé érezték egyedül magukat.
Ez a szavak ereje,
hogy kevésbé magányossá tesznek minket.
Ez nem sokkal azután történt,
hogy elkezdtem észrevenni az interneten,
hogy beszélgetésekben
ténylegesen használják,
sőt, nemsokára
egy élő beszélgetésben is
meghallottam ezt a szót.
Nincs furcsább érzés,
mint létrehozni egy új szót,
majd végignézni, ahogy önálló életre kel.
Még nincs erre szavam, de lesz.
(Nevetés)
Dolgozom rajta.
Elkezdtem azon gondolkodni,
hogy mi tesz egy szót élővé,
mert rengetegen kérdezték tőlem,
sőt, a leggyakoribb kérdés ez:
"Szóval, ezek a szavak kitaláltak?
Nem igazán értem."
És nem igazán tudtam,
mit mondjak nekik,
mert ha egyszer ez a szó elindult,
akkor ki vagyok én, hogy valódinak
vagy kitaláltnak tituláljak szavakat.
És akkor úgy éreztem magam,
mint a megvilágosodott Steve Jobs,
amikor rájött, hogy legtöbben
egy napunk során
igyekszünk nem túlságosan
feszegetni a határainkat,
hanem csak úgy elboldogulni az életünkben.
De ha egyszer rájövünk,
hogy az emberek,
akik ezt a világot felépítették,
nem voltak okosabbak, mint mi,
akkor elérhetjük és megérinthetjük
a határokat,
vagy akár túl is nyúlhatunk rajtuk,
és felismerhetjük, hogy megvan
az erőnk a változtatáshoz.
És amikor az emberek azt kérdezik tőlem:
"Valódiak ezek a szavak?"
Van néhány válasz variációm,
amiket kipróbáltam.
Néhányuknak volt értelme,
néhánynak nem.
Az egyik változat ez volt:
"A szó valódi, ha úgy akarod."
Ez az ösvény azért valódi, mert az emberek
azt akarták, hogy ott legyen.
(Nevetés)
Ez állandó jelenség az egyetemeken.
Én "áhított ösvény"-nek hívom.
(Nevetés)
Rájöttem, hogy ha a szó
valódiságáról kérdeznek,
akkor az igazi kérdés ez:
"Hány agyat fog elérni ez a szó?"
Ugyanis szerintem leginkább
így értelmezzük a nyelvet.
A szó lényegében egy kulcs,
mellyel bizonyos emberek
elméjébe láthatunk.
De ha csak egy ember agyához juttat el,
akkor nem éri meg használni,
nem éri meg ismerni.
Két agy... hát, azon múlik,
kihez tartoznak.
Egymillió agy...
Rendben, ez a beszéd.
Tehát egy valódi szó a lehető
legtöbb agyhoz ad hozzáférést.
Ezért éri meg ismerni.
Mellesleg az egyik legvalódibb
szó a világon eszerint:
[O.K.]
Ez lenne az.
A legvalódibb szavunk.
Ez a leghasonlóbb egy mesterkulcshoz.
Ez a leggyakrabban
megértett szó a világon,
bárhol is vagyunk.
Az egyetlen probléma ezzel,
hogy látszólag senki nem tudja,
mit jelent ez a két betű.
(Nevetés)
Ami elég furcsa, nem igaz?
Esetleg a "minden rendben" félrebetűzve,
vagy régi politikai utalás.
Igazán senki sem tudja,
és az, hogy ez nem is lényeges,
szemlélteti, hogyan adunk
jelentést szavaknak.
A jelentés nem kapcsolódik
magához a szóhoz.
Mi vagyunk azok, akik hozzákapcsoljuk.
Úgy gondolom, hogy mindannyian
életünk értelmét keressük,
vagy egyáltalán az élet értelmét,
és a szavaknak közük van ehhez.
Ha valaminek a jelentését keressük,
a szótár egy remek kiindulópont.
Ez a rend érzését adja
egy rendkívül kaotikus univerzumban.
Annyira szűk a látókörünk,
hogy mintákat és rövidítéseket
kell kitalálnunk,
módot találni a magyarázatára
és elboldogulni így a napjainkban.
Szavak rendszerére van szükségünk,
hogy megmutassuk magunkat.
Szerintem sokan korlátozva
érzik magukat azáltal,
ahogyan ezeket a szavakat használjuk.
Elfelejtjük, hogy a szavakat
mi hoztuk létre.
Nem csak az én szavaimat, mindegyiket.
De nem mindegyikük jelent valamit.
A saját lexikonjaink foglyai vagyunk,
amiket már nem hozzánk
hasonló emberek írtak,
és úgy érzem, minden évben egyre
jobban eltávolodunk egymástól,
minél komolyabban vesszük a szavakat.
Mert emlékezzünk rá:
a szavak nem valódiak.
Nincs jelentésük: nekünk van.
Végezetül
az egyik kedvenc filozófusom
idézetével szeretnék zárni.
Bill Watterson,
aki a "Kázmér és Hubát" alkotta,
azt mondta:
"Olyan életet élni, mely tükrözi
az értékeidet és megnyugtatja a lelkedet,
ritka teljesítmény.
Kitalálni a saját életünk értelmét
nem egyszerű,
de még mindig szabad,
és úgy hiszem, a küzdelemnek
köszönhetően boldogabbak leszünk."
Köszönöm!
(Taps)