Ha nem tudod elképzelni az életet csokoládé nélkül, szerencséd van, hogy nem a 16. század előtt születtél. Egészen addig a csokoládé csak Közép-Amerikában létezett, az általunk ismerttől eléggé eltérő formában. Már igen régen, Kr.e. 1900-ban, megtanulták a terület lakói, hogyan dolgozzák fel az itt őshonos kakaófa babját. A legkorábbi források szerint a babokat megőrölték, majd kukoricakorpával és csilipaprikával keverték, hogy egy olyan italhoz jussanak, ami nem egy ellazító hatású bögre kakaó, hanem sokkal inkább egy erősen habzó, élénkítő főzet. Ha úgy gondoljuk, nagy ügyet csinálunk ma a csokoládéból - nos, sehol sem vagyunk a közép-amerikaiakhoz képest. Ők hittek abban, hogy a kakaó mennyei eledel, amelyet egy tollas kígyóisten ajándékozott az embereknek, akit a maják Kukulkan, az aztékok pedig Quetzalcoatl néven tiszteltek. Az aztékok fizetőeszközként használták a kakaóbabot, csokoládét ittak az uralkodói lakomákon, győztes csaták harcosainak adták jutalom gyanánt, és a szertartásaikhoz is felhasználták. Az európai ember első találkozása a csokoládéval 1519-ben történt, amikor Hernán Cortés látogatást tett Moctezuma udvarában, Tenochtitlánban. Cortés hadnagyának feljegyzése szerint az uralkodó 50 korsóval hozatott az italból, és aranycsészékbe töltette. Miután a hódítók hazatértek az új, különös babokkal megrakott hajóikkal, a misszionáriusok túlfűtött beszámolói az őslakosok szokásairól azt eredményezték, hogy a kakaó szerelmi vágykeltőként híresült el. Kesernyés íze miatt eleinte orvosságaként szolgált kisebb betegségek, mint pl. a gyomorrontás esetén, de mézzel, cukorral édesítve, vagy vaníliával fűszerezve a csokoládé gyorsan a spanyol udvar népszerű csemegéjévé vált. Hamarosan egyetlen nemesi háztartás sem nélkülözhette a csokoládét. A divatos italt nagy mennyiségben nehéz és időigényes volt előállítani. Ehhez hozzátartozott a Karibi-térség ültetvényein dolgoztatott, Afrikából behurcolt rabszolgák munkája is. 1828-ban a csokoládé világa mindörökre megváltozott azáltal, hogy az amszterdami Coenraad van Houten bemutatta a kakaóprést. Van Houten találmányával kinyerhető lett a kakaó természetes zsiradéka, a kakaóvaj. A maradékként keletkezett port italba lehetett keverni, vagy a kakaóvajjal újraegyesítve a maihoz hasonló, szilárd csokoládét hozhattak létre belőle. Nem sokkal ezután egy svájci csokoládékészítő, Daniel Peter, tejport adagolt a keverékhez, vagyis feltalálta a tejcsokoládét. A 20. századra a csokoládé már nem luxuscikk többé, a nagyközönség is élvezheti. A hatalmas keresletnek köszönhetően többet kellett termeszteni kakaóból, ami csak az egyenlítő mentén nő. Mostanra ahelyett, hogy afrikai rabszolgákat szállítanának a dél-amerikai kakaóültetvényekre, maga a kakaótermelés költözött Nyugat-Afrikába, 2015-ben a világtermelés 2/5-ét kakaóból Elefántcsontpart szolgáltatta. Az iparág növekedésével együtt mégis rettenetes emberjogi visszaélések fordultak elő. Nyugat-Afrika-szerte sok ültetvényen, amelyek fejlett nyugati cégeket látnak el, gyermek- és rabszolgamunkát alkalmaznak - az érintett gyermekek száma a becslések alapján meghaladja a 2 milliót. Ez az összetett probléma még mindig fennáll, noha a nagyobb csokoládégyártók igyekeznek az afrikai nemzeteknél elérni, hogy csökkentsék a gyermek- és az olcsó idénymunka munka gyakorlatát. Mára a csokoládé megtalálta helyét modern kultúránk szertartásai között. A gyarmati múlt és a bennszülött kultúra kapcsolódásának köszönhetően, a reklám erejével megtámogatva, a csokoládé kisugárzását őrzi valami érzéki, dekadens, és tiltott dolognak. Mégis, ahogy többet megtudunk lenyűgöző, ám gyakran kegyetlen történetéről és jelenkori előállításáról, kiderül, honnan erednek ezek a képzettársítások, és mit rejtenek magukban. Legközelebb, amikor kibontod a következő szelet csokidat, gondolj egy kicsit bele, hogy nem minden annyira édes a csokoládé körül.