Charles Osborne csuklani kezdett 1922-ben,
miután egy disznó ráesett.

Csak 68 évvel később hagyta abba,

így a Guinness szerint ma is ő tartja

a legtovább tartó csuklás világcsúcsát.

Egy floridai tinédzser,
Jennifer Mee tartja a rekordot

a leggyakrabban ismétlődő csuklásban:

2007-ben több mint négy héten át
percenként ötvenszer csuklott.

Mi okozza a csuklást?

Orvosok szerint a csuklássorozatot
gyakran olyan inger váltja ki,

amely hatására a gyomor kitágul,

pl. ha levegőt nyelünk,

vagy túl gyorsan eszünk vagy iszunk.

Mások intenzív érzelmekhez
kötik a csuklást

vagy az azokra adott válaszhoz:

nevetéshez, zokogáshoz,
szorongáshoz és izgalomhoz.

Nézzük meg, mi történik, amikor csuklunk.

A rekeszizom önkéntelen görcsével
vagy hirtelen összehúzódásával kezdődik,

mely a belégzésnél használt,

nagy, kupola alakú izom a tüdőnk alatt.

Ezt szinte azonnal követi a hangszalagok

és a köztük lévő nyílás,
más néven a hangrés

hirtelen összezáródása.

A rekeszizom mozgása miatt
hirtelen levegő áramlik be,

de a hangszálak záródása megakadályozza,

hogy a légcsőbe kerüljön,
és elérje a tüdőt.

Ez hozza létre
a jellegzetes "hukk" hangot is.

A csuklás funkcióját
a mai napig nem ismerjük.

Úgy tűnik, nincs sem orvosi,
sem fiziológiai előnye.

Miért kezdenénk el levegőt venni,

ha utána hirtelen
nem hagyjuk a tüdőbe jutni?

A látszólag funkció nélküli
anatómiai struktúrák

és fiziológiai mechanizmusok kihívást
jelentenek az evolúciós biológusoknak.

Vajon valami rejtett funkciót szolgálnak,
melyet még nem fedeztünk fel?

Vagy csak evolúciós múltunkból maradtak,

valamikor fontos célt szolgáltak,

de ma már csak
elcsökevényesedett maradványok?

Az egyik elmélet szerint a csuklás

sok millió évvel az emberek
megjelenése előtt kezdődött.

Úgy vélik, a tüdő úgy fejlődött,
hogy a kezdetleges halaknak,

melyek közül sok meleg állóvízben
élt kevés oxigénnel,

lehetővé tette, hogy kihasználják
a víz feletti bőséges oxigént.

Amikor ezen állatok leszármazottai
később kimásztak a szárazföldre,

átálltak a kopoltyúalapú légzésről
a tüdőlégzésre.

Ez hasonlít arra
a sokkal gyorsabb változásra,

mely a mai békákra jellemző,

mikor a kopoltyús ebihalból
tüdővel lélegző állat fejlődik.

Ez az elmélet azt sugallja,

hogy a csuklás a vízből szárazföldre
kerülés ősi átmenetének maradványa.

Egy olyan lélegzetvétel,
amely átjuttatja a vizet a kopoltyúkon,

majd ezt a hangrés gyors lezárása követi,
mely meggátolja, hogy víz jusson a tüdőbe.

Ezt az is alátámasztja,

hogy a csuklás létrehozásában
szerepet játszó idegi mintázatunk

szinte azonos a kétéltűek
légzésért felelős mintázattal.

Tudósok egy másik csoportja úgy véli,
azért maradt meg bennünk máig a reflex,

mert valójában fontos szerepe van.

Rámutatnak arra, hogy valódi csuklásra
csak az emlősök képesek,

és nem fordul elő madaraknál,
gyíkoknál, teknősöknél,

vagy bármely más kizárólag
levegővel lélegző állatnál.

Továbbá a csuklás már jóval születés előtt
megfigyelhető a magzatnál is,

és sokkal gyakoribb a kisgyerekeknél,
mint a felnőtteknél.

Ennek magyarázata

a csak emlősökre jellemző
szoptatásban rejlik.

Lehet, hogy az ősi csuklásreflex
azért fejlődött ki az emlősöknél,

hogy amolyan dicső böfögésként segítsen
eltávolítani a levegőt a gyomorból.

A rekeszizom hirtelen tágulása
levegőt enged ki a gyomorból,

közben a hangrés összezárása
megakadályozza, hogy tej jusson a tüdőbe.

Néha a csuklást
sehogy sem lehet elállítani,

és házi gyógymódokhoz folyamodunk:

folyamatosan kortyolgatunk
egy pohár hideg vízből,

visszatartjuk a lélegzetünket,

eszünk egy falat mézet vagy mogyoróvajat,

papírzacskóba lélegzünk,

vagy valaki hirtelen megijeszt minket.

Sajnos a tudósoknak még igazolniuk kell,

hogy e gyógymódok bármelyike
jobb vagy megbízhatóbb, mint a többi.

Egy dolog azonban biztosan nem működik.