Tavaly meghívást kaptunk a berlini svájci nagykövetségre, hogy bemutassuk művészeti projektjeinket. Hozzászoktunk már ezekhez a meghívókhoz, ám ezúttal különösen izgatottak lettünk. A svájci nagykövetség Berlinben különleges hely. Ez az egyetlen régi épület a kormányzati negyedben, amely nem semmisült meg a II. Világháborúban, és közvetlenül a Szövetségi Kancellári Hivatal mellett található. Senki sincs közelebb Merkel kancellárhoz, mint a svájci diplomaták. (nevetés) A berlini kormányzati negyedben található még a Reichstag -- Németország parlamentje -- és a brandenburgi kapu, mellette közvetlenül pedig további nagykövetségek vannak: mindenekelőtt az amerikai és a brit nagykövetség. Noha Németországban fejlett a demokrácia, az állampolgárok alkotmányos jogai korlátozottak a kormányzati negyedben. A gyülekezési jog és a tüntetéshez való jog is korlátozott itt. Ez pedig művészeti szempontból is igen érdekes. A részvétel és az önkifejezés lehetősége mindig egy bizonyos rendhez kötöttek, és mindig különleges szabályozás alá esnek. Ha tisztában vagyunk ezen szabályozások mibenlétével, egy új perspektíva tárulhat elénk. Az adott szabályzat alakítja érzékelésünket, tetteinket és életünket. Ez pedig egy másik kontextusban is igen lényeges. Az elmúlt pár évben tudomásunkra jutott, hogy az amerikai és brit követségek tetejéről a titkosszolgálatok lehallgatják az egész negyedet, beleértve Angela Merkel mobiltelefonját is. A brit kormányzati kommunikációs központ (GCHQ) antennáit egy fehér burok rejti, míg az amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal (NSA) lehallgatóállomását rádióhullámokat átengedő ernyők fedik. De mégis mihez kezdjünk ezen rejtett és álcázott erőkkel? Cristoph Wachter kollégámmal elfogadtuk a svájci nagykövetség meghívását, és kihasználtuk e sajátos szituáció kínálta lehetőséget. Ha kémkednek utánunk, akkor ebből egyenesen következik, hogy hallgatniuk kell, amit mondunk. (nevetés) Egy sor antennát telepítettünk hát a svájci nagykövetség tetejére. Ezek persze nem voltak olyan kifinomultak, mint az amerikaiaké vagy a briteké. (nevetés) Konzervdobozból tákoltuk őket össze és nem álcáztuk: teljesen nyilvánvalóak és láthatóak voltak. A Képzőművészeti Egyetem is csatlakozott a projekthez, így az ő tetőjükön is építettünk egy másik hatalmas antennát épp az NSA és a GCHQ lehallgatóállomásai között. (nevetés) Még sosem figyeltek ily behatóan, miközben művészeti installációt készítettünk! Helikopter körözött a fejünk felett, ahonnan kamerával vették minden mozdulatunkat, míg az amerikai nagykövetség tetejét őrök biztosították. Noha a kormányzati negyedben szigorú rendőrségi szabályzat van érvényben, kifejezetten a digitális kommunikációra nincs vonatkozó jogszabály. Ennélfogva installációnk tökéletesen jogszerűnek minősült, és a svájci nagykövet informálta is róla Merkel kancellárt. A projektnek a "Hallotok engem?" nevet adtuk. (nevetés) Az antennák egy nyitott és ingyenes Wi-Fi kommunikációs hálózatot hoztak létre amelyben aki csak akart, bármilyen Wi-Fi képes készülékkel korlátozás nélkül részt vehetett és üzenhetett a lehallgatóknak a megfigyelt frekvenciákon. SMS-ek, hangüzenetek, fájl megosztás -- bármit lehetett küldeni, név nélkül. És az emberek tényleg kommunikáltak. Több mint 15 000 üzenetet küldtek. Íme néhány példa. "Helló világ, helló Berlin, helló NSA, helló GCHQ!" "NSA ügynökök! Tegyétek, amit tennetek kell! Kongassátok a vészharangot!" "Itt az NSA beszél. Istenben bízunk. Mindenki mást lehallgatunk!" (nevetés) "#@nonymous figyeli az #NSA-t #GCHQ-t --- beépültünk a szervezetetekbe. # számítsatok ránk. #Kiiktatunk titeket." "Ez az NSA Achilles-sarka. Nyílt hálózatok." "Ügynökök, milyen elferdített sztorit meséltek majd magatokról az unokáknak?" "@NSA Hangosak a szomszédaim. Dróntámadást kérek." (nevetés) "Szeretkezz, ne cyber-háborúzz!" Meghívtuk a követségeket és a minisztériumokat, hogy ők is vegyenek részt a nyílt hálózatban, és legnagyobb meglepetésünkre elfogadták az invitációt. Olyan fájlok jelentek meg a hálózaton, köztük a parlamenti vizsgálóbizottságból kiszivárgott titkos dokumentumok, melyek rávilágítanak, hogy a szabad információcsere és a létfontosságú viták egyre nehezebbé válnak még az országgyűlési képviselők számára is! Vezetett látogatásokat szerveztünk, hogy a helyszínen lehessen megtapasztalni és kifürkészni a hatalmi csoportosulásokat. Ezen látogatások érintették a követségek körüli lezárt területeket, továbbá megvitattuk a kommunikációban rejlő lehetőségeket és főbb elemeket. Ha tisztában vagyunk a csoportosulásokkal, a kommunikáció szabályzatával, az nem csupán szélesíti látókörünket, hanem segítségével a világlátásunkat korlátozó szabályok mögé pillanthatunk, sajátos társadalmi, politikai vagy esztétikai konvencióink mögé. Nézzünk egy valós példát! A Párizs külvárosában található összetákolt kunyhókból álló telepek lakóinak sorsát homály fedi, előttünk rejtve van. Ördögi kör ez. Itt nem a szegénység, a rasszizmus vagy a kirekesztés új, hanem, hogy ezen valóságok rejtve vannak előttünk, az embereket pedig láthatatlanná teszik egy olyan korban, melyre a globális, mindent felölelő kommunikáció a jellemző. Ezek a telepek illegálisnak minősülnek, így mindazoknak, akik ott élnek esélyük sincs, hogy hallassák hangjukat. Épp ellenkezőleg. Amikor csak előbújnak, vagy megkockáztatják, hogy láthatóvá váljanak, csupán további üldöztetésnek, kirekesztésnek és elnyomásnak teszik ki magukat. Minket az érdekelt, miként ismertethetnénk meg ezt a rejtett oldalt. Egy felületet kerestünk - és meg is találtuk. Ez nem egy digitális felület, hanem egy fizikailag létező: egy hotel. A projektnek a "Hotel Gelem" nevet adtuk. Roma családokkal karöltve számos Hotel Gelemet hoztunk létre Európa szerte, például a németországi Freiburgban, egyet a Párizs melletti Montreuil-ben, egy másikat pedig a Balkánon. Ezek hotelek. Itt meg is lehet szállni. Ám ezek nem üzleti vállalkozások, hanem szimbólumok. A neten lehet személyes meghívást kérni, hogy néhány napot a Hotel Gelemben töltsenek, az ő otthonaikban, a roma családokkal együtt étkezve, dolgozva és együtt lakva. Itt nem a roma családok az utazók, hanem az ide látogatók. Itt nem a roma családok a kisebbség, hanem az ide látogatók. A lényeg, hogy ne ítélkezzünk, hanem inkább derítsük fel azt a környezetet, amely meghatározza ezen sokrétű és látszólag áthidalhatatlan ellentmondásokat. A globalizáció világában a kontinensek közelebb sodródnak egymáshoz. Kultúrák, áruk és emberek kerülnek állandó érintkezésbe, ugyanakkor a kiváltságosok és a kirekesztettek világa közötti szakadék egyre csak nő. Nemrég Ausztráliában jártunk. Számunkra nem okozott gondot belépni az országba. Európai útlevelünk, vízumunk és repülőjegyünk van. Ám a menedékkérőkre, akik csónakokkal érkeznek Ausztráliába deportálás vagy börtön vár. A csónakok elfogását és az emberek eltűnését a a börtönrendszerben az ausztrál hatóságok palástolják. Ezek az eljárások titkos katonai műveleteknek minősülnek. A válságzónákból és háborús övezetekből való drámai megmenekülés után ezeket a férfiakat, nőket és gyermekeket Ausztrália tárgyalás nélkül tartja fogva, olykor akár éveken át. Ottjártunkkor azonban sikerült kapcsolatba kerülnünk és együtt dolgoznunk raboskodó menedékkérőkkel, noha komoly titkolózással és elszigeteléssel volt dolgunk. Ilyen kontextusban született installációnk a Brisbane-i Queensland Műszaki Egyetem művészeti terében. Ránézésre egyszerű kis installáció volt. A padlón egy stilizált iránytű mutatta az irányt az egyes menekülttáborok felé a távolsággal és a telep nevével együtt. Ehhez adja hozzá a kiállítás az összekapcsoltság élményét. A padlón feltüntetett minden egyes jel fölött elhelyeztünk egy fejhallgatót. A látogatóknak lehetőségük nyílt, hogy közvetlenül egy menekülttel beszéljenek, akit korábban bebörtönöztek vagy fogva tartottak egy bizonyos telepen, és személyes beszélgetést folytassanak. A kiállítás védelmező keretei között a menedékkérők szabadon mesélhettek magukról, történetükről és helyzetükről anélkül, hogy tartaniuk kellett volna a következményektől. A látogatók hosszú beszélgetésekbe bonyolódtak szétszakadt családokról, a menekülésről a háborús övezetekből, öngyilkossági kísérletekről, a rabságban élő gyermekek sorsáról. Az érzelmek kavarogtak, sokan sírtak. Sokan vissza is tértek a kiállításra. Nagy hatással volt rájuk az élmény. Európa most migráns áradattal küzd. A menedékkérők helyzetén tovább rontanak az egymásnak ellentmondó rendelkezések és a katonai válaszcsapások kínálta kísértés. Eldugott svájci és görögországi menekültközpontokban is állítottunk fel kommunikációs rendszert. Mind alapvető fontosságú információval szolgálnak: orvosi költségek, jogi információk, útmutatás. Ám szerepük jelentős. A neten fellelhető információt, mely biztosíthatná a túlélést a veszélyes útvonalakon, cenzúrázzák, és ezt a fajta információnyújtást kriminalizálják. És most kanyarodjunk vissza a hálózatunkhoz és antennákhoz a berlini svájci nagykövetség tetején, és a "Hallotok engem?" projekthez! Nem kellene természetesnek vegyük a korlátozások nélküli kapcsolatot. El kéne kezdenünk saját kapcsolatokat kiépíteni, harcolni az egyenlő és globálisan összekapcsolt világ eszméjéért. Mindez létfontosságú, hogy túljussunk a hallgatáson és elszigeteltségen, melyeket rivális politikai erők idéztek elő. Csupán teljesen megadva magunkat ezen élmény átformáló erejének tudnánk túltenni magunkat az előítéleteken és kirekesztésen. Köszönöm. (taps) Bruno Giussani: Köszönjük, Mathias. A művész-duó másik fele is itt van. Christoph Wachter, kérlek, fáradj fel a színpadra! (taps) Először is, egy apró részlet: A hotel neve, nem véletlen, igaz? Gelem jelent is valamit roma nyelven. Mathias Jud: Igen. "Gelem, Gelem" a hivatalos roma himnusz címe, és annyit tesz: "Hosszú utat tettem meg". BG: Csupán további részletek a beszédhez. De nemrég ti ketten elutaztatok Leszbosz szigetére is, pár napja érkeztetek csak vissza Görögországból, ahová menekültek ezrei érkeznek, most már jó néhány hónapja folyamatosan. Mit láttatok, mit csináltatok ottjártatokkor? Christoph Wachter: Nos, Leszbosz az egyik Törökországhoz igen közel lévő sziget és ottlétünk alatt nagyon sok menedékkérő érkezett túlzsúfolt ladikokban a tengerről, akik partraszállásukat követően teljesen magukra vannak utalva. Sok szolgáltatást megtagadnak tőlük. Például nem vásárolhatnak buszjegyet, vagy nem bérelhetnek hotelszobát. Így aztán sok család szó szerint az utcán alszik. Kiépítettünk hálózatokat, hogy így biztosítsuk a kommunikációt, hiszen úgy vélem, meggyőződésem, hogy nem csak beszélnünk kell a menekültekről, hanem el kell kezdenünk velük is beszélni! Így rádöbbenhetünk, hogy itt emberi lényekről van szó, az ő életükről és az ő túlélésért folytatott küzdelmükről. BG: És engednünk kell őket is szólni! Christoph, köszönjük a részvételt! Mathias, köszönjük, hogy megosztottad a történeteteket itt a TED-en! (taps)