Janine di Giovanni: Amit a háborúban láttam

Janine di Giovanni riporter a világ legszörnyűbb helyein járt, hogy történeteket hozzon Boszniából, Sierra Leonéból és legújabban Szíriából. Emberi pillanatokról mesél a hatalmas konfliktusok közepette -- és feltárja azt a megdöbbentő átmenetet, mikor egy ismerős városi utca átalakul egy lebombázott csatatérré.

Így kezdődik egy háború.

Az egyik nap még éled a megszokott életed,

egy buliba tervezel menni,

viszed a gyerekeidet az iskolába,

időpontot foglalsz a fogorvosnál.

Aztán, egyszercsak megszakadnak a telefonvonalak,

elmegy a TV adás, fegyveres emberek vannak az utcán,

útlezárások vannak.

A megszokott életed egy felfüggesztett valósággá válik.

Megáll.

Most lopok egy történetet az egyik barátomtól,

egy boszniai barátom történetét,

mert szerintem illusztrálná Önöknek, hogy pontosan milyen érzés is ez.

1992 áprilisának egyik napján épp munkába sétált

miniszoknyában és magassarkúban. Egy bankban dolgozott.

Fiatal anya volt. Valaki aki szeretett bulizni.

Egy nagyszerű ember.

És hirtelen meglát egy tankot,

amint Szarajevó főutcáján csordogál

félresodorva mindent, ami az útjába akad.

Azt gondolja, hogy csak álmodik, de nem.

És elkezd futni, mint ahogy bármelyikünk tette volna,

fedezékbe vonul, egy szeméttároló mögé bújik,

a magassarkújában és a miniszoknyában.

És mialatt ott bujkált nevetségesnek érzezte magát,

de látja a tankot elhaladni a katonákkal,

és mindenfelé emberek vannak, teljes a káosz,

és azt gondolja, "Úgy érzem magam, mint Alíz Csodaországban,

ahogy halad lefelé a nyúlüregben,

lejjebb és lejjebb, le a káoszba,

és az életem már sosem lesz a régi."

Néhány héttel később, a barátom egy tömegben volt,

furakodott előre az újszülött kisfiával a karjaiban,

hogy odaadja egy idegennek egy buszon,

ami egyike volt a Szarajevót elhagyó utolsó buszoknak,

hogy kivigyék a gyerekeket a városból, hogy biztonságban legyenek.

És emlékszik, ahogy tolakodtak előre az anyjával,

emberek tömkelegén keresztül, "Az én gyerekem vigyék! Az enyémet!"

és átadta a fiát valakinek az ablakon át.

Évekig nem látta viszont.

Az ostrom három és fél évig tartott,

víz nélkül,

áram nélkül, elektromosság nélkül, fűtés nélkül, étel nélkül,

Európa szívében a 20. század közepén.

Az enyém volt a megtiszteltetés, hogy egyike lehettem azoknak a riportereknek,

akik átélték ezt az ostromot,

és azért mondom, hogy megtiszteltetés és kiváltság volt, hogy ott lehettem,

mert ez mindent megtanított nekem,

nem csak a riporteri, hanem az emberi létről is.

Tanultam a könyörületről.

Átlagos emberekről, akik hősökké váltak.

Tanultam az osztozkodásról. Tanultam a bajtársiasságról.

De leginkább a szeretetről.

Még ez a borzalmas pusztítás, halál és káosz közepette is

megtanultam, hogy az átlagemberek hogyan segítenek a szomszédjaikon,

megosztják az ételüket, felnevelik a gyerekeiket,

elvonszolnak az út közepéről valakit, akire éppen lőnek,

akkor is, ha ezzel a saját elétüket veszélyeztették,

sérülteket segítettek be taxikba,

hogy megpróbálják kórházba juttatni őket.

Nagyon sokat tanultam magamról.

Martha Gellhorn, a hőseim egyike, egyszer azt mondta:

"Csak egy háborút szerethetsz. A többi csak kötelesség."

Ezután még sok-sok háborúból tudósítottam,

olyan sokat, hogy már számolni se tudom,

de egyik sem volt olyan, mint Szarajevó.

Múlt áprilisban visszatértem egy nagyon furcsa --

én őrült középiskolai osztálytalálkozónak hívtam.

Ez valójában az ostrom 20. évfordulója volt,

a szarajevói ostrom kezdetének,

és nem szeretem az "évforduló" szót, mert úgy hangzik, mint egy buli,

és ez nem egy buli volt.

Ez egy elég komor összejövetele volt a riportereknek,

akik ott dolgoztak a háború alatt, humanitárius segélymunkásokkal,

és persze Szarajevó bátor és merész lakosaival együtt.

Az a dolog, ami a legnagyobb hatással volt rám,

ami összetörte a szívem,

maga az volt, ahogy Szarajevó főutcáján sétáltam,

ahol a barátom, Aida, látta közeledni a tankot 20 évvel ezelőtt,

és ezen az utcán több mint 12.000 piros szék állt

üresen,

és minden egyes darab egy embert

szimbolizált, aki meghalt az ostromban,

csupán csak Szarajevóban, nem egész Boszniában,

és a székek a város egyik végéből

kiterjedtek annak nagy részére,

de a legszomorúbbak számomra a pici kis székek voltak

a gyerekek emlékére.

Most Szíriából tudósítok,

és azért kezdtem el tudósítani, mert úgy hittem,

szükség van rá.

Úgy hiszem, itt egy történet elmesélésre vár.

Ismét látom a boszniai háború sablonját.

És amikor először megérkeztem Damaszkuszba,

egy furcsa pillanatot láttam, ahol az emberek

nem hitték el, hogy a háború eléri majd őket,

mert ugyanez volt Boszniában is,

és szinte minden más országban is, ahol háború közeleg.

Az emberek nem akarják elhinni, hogy jön,

és ezért nem távoznak, nem mennek el, amíg bírnának.

Nem veszik ki a pénzüket.

Ott maradnak, mert mindenki az otthonában akar maradni.

És aztán a háború és a káosz utoléri őket.

Ruanda egy hely, ami sokat kísért.

1994-ben, röviden távoztam Szarajevóból, hogy tudósítsak a ruandai népirtásról.

1994 áprilisa és augusztusa között

egymillió embert mészároltak le.

Ha engem már ez a 12.000 szék így felkavart

pusztán a mennyiségével,

szeretném, hogy gondoljanak egymillió emberre, ha csak egy másodpercre is.

És hogy egy példával szolgáljak, emlékszem,

ahogy álltam egy úton és végignéztem rajta, ameddig csak bírtam,

legalább egy mérföldig, és végig holttestek halomjait láttam,

kétszer magasabban, mint én.

És ez a halottak csak egy kis százaléka volt.

Anyákat láttam, ahogy a gyerekeiket karolták,

akik már a halálukon voltak.

Szóval sokat tanulunk a háborúból,

és azért említettem Ruandát,

mert egy olyan hely, mint Dél-Afrika,

ahol 20 évvel később gyógyulást tapasztalhatunk.

Az országgyűlési képviselők 56%-a nő,

ami fantasztikus,

és ma már az ország alkotmánya tiltja

a hutu és a tutsi megnevezések használatát.

Tilos bárkit az etnikai hovatartozása alapján azonosítani,

mert természetesen ez volt a mészárlás elsődleges oka.

Egy segélymunkás barátom elmesélt egy gyönyörű történetet,

legalábbis nekem az volt.

Volt egy csoport gyerek, hutuk és tutsik keverve,

és egy csoport asszony, akik majd örökbe fogadják őket,

és a sorban álló gyerekeket egymás után adták a nőknek.

Nem volt semmilyen kompenzálás, hogy te egy tutsi vagy,

te egy hutu vagy, talán te ölted meg az anyám,

talán te ölted meg az apám.

Csak összehozta őket ez a fajta kibékülés,

és szerintem ez csodálatos.

így mikor megkérdeznek, hogy tudom folytatni a háborús tudósítását,

és miért folytatom,

hát ezért folytatom.

Amikor visszatérek Szíriába, tulajdonképpen a jövő héten,

amit látok, az egy sor hihetetlenül hősies ember,

néhányuk a demokráciáért harcol,

olyasmikért, amiket mi minden egyes nap biztosra veszünk.

És nagyjából ezért csinálom.

2004-ben kisfiam született,

és csodagyereknek tartom,

mert miután ennyi halált,

pusztítást, káoszt és sötétséget láttam életem során,

megszületett ez a kis reménysugár.

És Lucának neveztem el, ami azt jelenti "fényhozó",

mivel tényleg fényt hoz az életembe.

De most azért beszélek róla, mert amikor négy hónapos volt,

a külföldi szerkesztőm visszaküldött Bagdadba,

ahol a teljes Saddam-rezsim alatt tudósítottam,

és Bagdad bukása közben és utána is,

és emlékszem, ahogy könnyes szemmel felszállok a repülőre,

sírok, mert el leszek választva a fiamtól,

és mialatt ott voltam

egy igazán híres iraki politikus, aki a barátom volt,

azt mondta, "Mit keresel te itt?

Miért nem vagy otthon Lucával?"

Mire én, "Mert muszáj látnom." 2004 volt,

a kezdete egy hihetetlenül véres időszaknak Irakban,

"Muszáj látnom, muszáj látnom, hogy mi történik itt.

Muszáj tudósítanom."

És ő azt mondta, "Menj haza,

mert ha lemaradsz az első fogáról,

az első lépéséről, sosem fogod magadnak megbocsátani.

De mindig lesz egy másik háború."

És sajnos mindig lesznek háborúk.

És becsapnám magam, ha azt hinném, hogy mint újságíró,

riporter vagy író,

az amit teszek, megállíthatja őket. Én nem bírom.

Nem vagyok Kofi Annan. Ő nem tud megállítani egy háborút.

Próbált tárgyalni Szíriáról, de nem sikerült neki.

Nem vagyok egy ENSZ-es konfliktus kezelő.

Még egy humanitárius segély orvos sem vagyok,

és nem tudnám megmondani, hányszor álltam tehetetlenül,

míg emberek haltak meg előttem, és nem tudtam őket megmenteni.

Csupán egy tanú vagyok.

Az a szerepem, hogy hangot adjak azoknak, akiknek nincsen.

Egy munkatársam úgy írta le, hogy fényt hozunk

a föld legsötétebb zugaiba.

És ezt próbálom én is tenni.

Nem mindig járok sikerrel,

és néha roppant idegesítő tud lenni,

mert úgy érzi az ember, hiába ír,

vagy úgy érzi, senkit sem érdekel.

Kit érdekel Szíria? Kit érdekel Bosznia?

Kit érdekel Kongó,

Elefántcsontpart, Libéria vagy Sierra Leone,

ez a sor hely, melyet

soha életemben nem fogok elfelejteni?

De a hivatásom az, hogy tanúskodjak,

és ez a lényeg, a dolog szíve,

nekünk riportereknek, akik ezt csináljuk.

És csupán csak annyit tehetek, hogy reménykedek,

nem az államvezetésben vagy a politikusokban,

mivel akármennyire is bízni szeretnék abban,

hogy olvassák a szavaim és tesznek annak érdekében,

nem csaphatom be magam.

Viszont remélem, hogy holnap miközben reggeliznek, emlékeznek majd arra,

amit mondtam vagy a történeteim egyikére,

és ha emlékeznek Szarajevó

vagy Ruanda történetére,

akkor elvégeztem a munkám.

Köszönöm szépen.

(Taps)