iO Tillett Wright: A meleg ötven árnyalata

iO Tillett Wright fotóművész 2000 embert fotózott le, akik az LMBT spektrumon belül helyezik el magukat, és sokakat megkérdezett: Meg tudod mondani, hogy hány százalékban vagy meleg, vagy heteró? A legtöbb ember, mint kiderült, a szexualitás szürke területén helyezi el magát, nem 100%-ig melegként vagy heteróként. Ez pedig felveti a diszkriminációval kapcsolatos igazi problémát: Hol húzod meg a vonalat? (Készült TEDxWomen jóvoltából.)

Az emberek beskatulyázzák egymást,

abban a pillanatban, hogy meglátják egymást --

Vajon veszélyes? Vonzó?

Összeillenek? Jó parti?

Végrehajtjuk ezt a kis kihallgatást, amikor megismerünk valakit,

hogy képzeletbeli életrajzot állíthassunk össze.

Mi a neved? Hol nőttél fel?

Hány éves vagy? Mit dolgozol?

Aztán személyesebb lesz a téma.

Volt valaha valamilyen betegséged?

Elváltál?

Kellemetlen a leheleted miközben megválaszolod a kérdéseimet?

Mi jön be? Ki jön be?

Milyen neműekkel fekszel le?

Én megértem.

Idegileg arra vagyunk programozva,

hogy olyan embereket keressünk, mint mi magunk.

Amint elég idősek vagyunk, klikkeket alakítunk ki,

hogy tudjuk, milyen érzés tartozni valahova.

Összekapcsoljuk magunkat, arra alapozva, amire csak lehet --

zenei ízlés, faj, nem, a háztömb, ahol felnőttünk.

Olyan környezeteket keresünk, amik megerősítik a személyes döntéseinket.

Néha különben csupán a kérdés: "Mit dolgozol?"

olyan érzés lehet, mintha valaki kinyitna egy apró dobozt,

és azt kérné, préseld bele magad.

Mert a kategóriák, mint rájöttem, túlságosan korlátozóak.

A dobozok túlságosan szűkek.

És ez tényleg veszélyessé válhat.

Azért mielőtt nagyon belemennénk ebbe,

íme egy nyilatkozat rólam.

Én egy nagyon védett környezetben nőttem fel.

Manhattan belvárosában nőttem fel a 80-as évek elején,

két háztömbnyire a punk zene epicentrumától.

Védelmet kaptam a bogottság fájdalmaitól,

és a vallásos neveltetés társadalmi megkötéseitől.

Ahonnan én jövök, ha nem voltál transzvesztita vagy radikálisan gondolkodó,

vagy valamiféle előadóművész,

te voltál a különc fazon.

(Nevetés)

Liberális neveltetés volt,

de kölyökként New York utcáin,

meg kell tanulnod, hogyan bízhatsz az ösztöneidben,

hogyan kövesd a saját ötleteidet.

Így amikor hat éves lettem, eldöntöttem, hogy fiú akarok lenni.

Egy nap bementem az iskolába, és a srácok nem hagyták, hogy kosarazzak velük.

Azt mondták, lányok nem játszhatnak.

Szóval hazamentem, leborotváltam a fejemet,

és visszamentem a következő nap, mondván: "Fiú vagyok."

Úgy értem, ki tudja, ugye?

Amikor hat éves vagy, talán megteheted.

Nem akartam, hogy más is tudja, hogy lány vagyok, nem is tudták.

Nyolc évig fenntartottam a színjátékot.

Tehát ez vagyok én, tizenegy évesen.

Egy Walter nevű srácot alakítottam

a Julian Po című filmben.

Én voltam a kis kemény utcagyerek, aki mindenhova követte Christian Slatert, és egyfolytában szekálta.

Mint látjátok, gyerekszínész is voltam,

ami megkettőzte az identitásommal kapcsolatos színjáték rétegeit,

mert senki nem tudta, hogy igazából lány vagyok, aki fiút játszik.

Ami azt illeti, senki nem tudta az életemben, hogy lány vagyok --

sem az iskolai tanáraim, sem a barátaim,

sem a rendezők, akikkel együtt dolgoztam.

A srácok gyakran odajöttek hozzám az osztályban,

és megragadtak a torkomnál fogva, hogy megtalálják az ádámcsutkámat,

vagy megragadták a sliccemet, hogy megtudják, mi van ott.

Amikor elmentem vécére, megfordítottam a cipőimet a fülkében,

hogy úgy nézzen ki, mintha állva pisilnék.

Amikor másnál aludtam, pánikrohamot kaptam,

annyira próbáltam elmagyarázni a lányoknak, hogy ne akarjanak megcsókolni engem,

úgy, hogy közben nem árulom el a titkomat.

Azért azt érdemes megemlíteni,

hogy nem utáltam sem a testemet, sem a nemi szervemet.

Nem éreztem úgy, hogy rossz testbe születtem.

Olyan volt, mintha egy aprólékos színjátékot játszanék.

Nem lehettem volna transznemű.

De azért ha a családom olyanfajta emberek lettek volna, akik a terápiában hisznek,

valószínűleg diagnosztizáltak volna

valami olyasmivel, mint nemi formálatlanság,

és hormonokat szedettek volna velem, hogy megelőzzék a pubertást.

De ami az én esetemben történt, csupán annyi volt,

hogy felébredtem egy nap tizennégy évesen,

és eldöntöttem, hogy megint lány akarok lenni.

Beütött a pubertás, nekem pedig ötletem sem volt, mit jelent lánynak lenni,

és készen álltam kideríteni, ki is vagyok valójában.

Amikor egy gyerek úgy viselkedik, ahogyan én tettem,

nem igazán kell színt vallanom a szexualitásomról, ugye?

Nem nagyon lepődött meg senki.

(Nevetés)

De a szüleim sem kértek meg rá, hogy definiáljam magam.

Amikor tizenöt éves voltam, és felhívtam apámat,

hogy megmondjam neki, beleszerettem valakibe,

az lett volna az utolsó dolog mindkettőnk fejében,

hogy megtárgyaljuk, milyen következményekkel jár az,

hogy az első szerelmem egy lány volt.

Három évvel később, amikor beleszerettem egy férfibe,

egyik szülőm sem pislogott nagyokat.

Látjátok, ez egyik nagy előnye a nagyon liberális gyerekkoromnak,

így sosem kértek meg rá, hogy definiáljam magam

valamilyen dologként, az életem bármely pontján.

Megengedték nekem, hogy önmagam legyek, növekedve és változva minden pillanatban.

Szóval négy, majdnem öt éve,

a 8-as Indítvány, a nagy házassági egyenlőség vita,

nagyon nagy port kavart ebben az országban.

És abban az időben, nem töltöttem sok időt

a házasságon gondolkozva.

De sokkolt a tény, hogy Amerika,

egy ilyen patinás polgárjogi lajstrommal rendelkező ország,

ilyen otrombán megismételheti a hibáit.

És emlékszem, ahogy néztem a vitát a tévében,

és arra gondoltam, milyen érdekes,

hogy az egyház és az állam elválása

alapvetően földrajzi határokat húz szerte az országban,

olyan helyek között, ahol az emberek hittek benne,

és olyan helyek között, ahol nem.

És aztán arra gondoltam, hogy ez a vita földrajzi határokat húzott körém.

Ha ez egy háború volt, két különálló oldallal,

én csípőből a meleg csapatba estem,

mert nem voltam 100%-ig heteró.

Abban az időben épp kezdtem kikecmeregni

ebből a nyolc évig tartó identitászavarból,

ami egészen pontosan úgy nézett ki, hogy fiúból

átmentem ebbe a kínos lányba, aki úgy nézett ki mint egy fiú, női ruhában,

egészen a tökéletes ellentétig: a szuper szűk ruhás,

túlkompenzáló, fiúkat kergető lányos lányba,

majd a bizonytalan felfedezéséig annak,

ami valójában voltam: egy fiús lány,

akinek a lányok és a fiúk is tetszettek, személytől függően.

Egy évet töltöttem a lányok ezen új generációjának fotózásával,

akik olyanok voltak, mint én: határvonalak közé estek --

lányok, akik gördeszkáztak, de csipkés alsóneműben,

lányok, akiknek fiúsra volt vágva a hajuk, de lányos körömlakkot viseltek,

lányok, akiknek a szemhéjfestéke passzolt a lehorzsolt térdükhöz,

lányok, akik lányokat és fiúkat szerettek, akik mind fiúkat és lányokat szerettek,

akik mind utálták, ha be akarták őket skatulyázni.

Imádtam őket, csodáltam a szabadságukat,

de azt is láttam, ahogy a világ, a mi utópisztikus buborékunkon kívül

belerobbant ezekbe a dühöngő vitákba,

ahol a műsorvezetők kezdték bestialitáshoz hasonlítani a szerelmünket a tévében.

És ez az erőteljes felismerés végigsöpört rajtam,

hogy kisebbség vagyok, és az otthonomban, a hazámban,

a személyiségem egy és ezen oldalából állok.

Törvényesen és vitathatatlanul másodosztályú állampolgár vagyok.

Nem voltam aktivista.

Életemben nem lengettem zászlókat.

De megfertőzött a kérdés:

Hogyan tud bárki is arra szavazni, hogy megfossza jogaitól

azokat a hihetetlenül változatos embereket, akiket ismertem,

a személyiségük csupán egyetlen elemére építve?

Hogyan tudják azt mondani, hogy mi, egy csoportként

nem érdemlünk egyenlő jogokat, úgy mint mások?

Csoport vagyunk mi egyáltalán? Milyen csoport?

Vajon találkoztak ezek az emberek valaha tudatosan a diszkriminációjuk áldozatával?

Tudták, hogy ki ellen szavaznak, és mi ennek a hatása?

Aztán felötlött bennem,

talán ha belenézhetnének a szemükbe

azoknak az embereknek, akiket másodosztályú állampolgárságba taszítanak,

talán nehezebbé válna számukra.

Talán megállítja őket egy pillanatra.

Nyilván, nem tudtam 20 millió embert meghívni egy vacsorára,

így kitaláltam, hogyan mutassam be őket egymásnak fényképezőn keresztül,

bármilyen ügyeskedés, világítás,

bármiféle manipuláció nélkül.

Mert egy fényképen meg tudod vizsgálni az oroszlán karmait

félelem nélkül, hogy letépi az arcodat.

Nekem a fényképezés nem csak a film exponálásáról szól,

hanem a néző exponálásáról,

valami újnak, egy helynek, ahol még nem jártak,

de legfőképpen, valaminek, amitől az emberek talán félnek.

A Life magazin emberek egész generációinak mutatott be képeken keresztül

olyen messzi, távoli kultúrákat, amiről nem is gondolták volna, hogy léteznek.

Szóval úgy döntöttem, csinálok egy nagyon egyszerű portrésorozatot,

szinte rendőrségi fotókat, ha úgy tetszik.

És alapvetően eldöntöttem, hogy bárkit lefotózok ebben az országban,

aki nem 100%-ig heteró,

ami, ha nem tudnátok, végtelen számú embert jelent.

(Nevetés)

Szóval ez egy nagyon nagy vállalkozás volt,

és ahhoz, hogy sikerüljön, segítségre volt szükségünk.

Így kirohantam a jeges hidegbe,

és lefotóztam minden egyes embert, akit ismertem, és el tudtam érni

úgy két évvel ezelőtt, februárban.

És fogtam ezeket a fotókat, elmentem a HRC-hez, és segítséget kértem tőlük.

Ők pedig tőkét biztosítottak két heti fotózásra New York-ban.

Aztán pedig elkészítettük ezt.

(Zene)

Videó: iO Tillet Wright vagyok, művész, New York-ban születtem és nőttem fel.

(Zene)

A Magától Értődő Igazságok az LMBT amerikai közösségének mai fotografikus feljegyzése.

A célom az, hogy elkészítsek egy egyszerű portrét,

bárkiről, aki nem 100%-ig heteró,

vagy úgy érzi, hogy az LMBT spektrumba esik valamiért.

Az a célom, hogy egy arc egyszerűségén keresztül megmutassam az emberiességet,

amely mindannyiunkban ott van.

(Zene)

"Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett."

Bele van írva a Függetlenségi Nyilatkozatba.

Mint nemzet, elbukunk a erkölcseink fenntartásában,

amelyekre alapításunk építtetett.

Nincs egyenlőség az Egyesült Államokban.

["Mit jelent neked az egyenlőség?]

["Házasság"] ["Szabadság"] ["Polgárjogok"]

["Minden személlyel úgy bánni, ahogyan magaddal bánnál"]

Arról van szó, amikor nem is kell gondolkoznod rajta, ilyen egyszerű.

Az egyenlő jogokért folyó harc nem csak a melegházasságról szól.

Ma 29 államban, több mint az ország felében

törvényesen kirúghatnak a szexualitásod miatt.

["Ki a felelős az egyenlőségért?"]

Emberek százaitól hallottam ugyanazt a választ:

"Mi mind felelősek vagyunk az egyenlőségért."

Eddig 300 arcot fotóztam le New Yorkban.

Ebből egyet sem tudtunk volna,

az Emberi Jogok Mozgalom nagylelkű támogatása nélkül.

Szeretném végigvinni a tervet az országon.

25 amerikai várost szeretnék meglátogatni, 4-5000 embert szeretnék lefotózni.

Ez az én hozzájárulásom a generációm polgárjogi küzdelméhez.

Ez a kihívásom számotokra: nézzetek bele ezeknek az embereknek az arcába,

és mondjátok meg nekik, hogy kevesebbet érdemelnek, mint bármelyik más emberi lény.

(Zene)

["Magától értetődő igazságok"]

["4000 arc Amerikán keresztül"]

(Zene)

(Taps)

iO Tillett Wright: Semmi sem készíthetett volna fel arra minket, ami ezután következett.

Majdnem 85 000 ember látta a videót,

aztán emaileket kezdtek küldeni nekünk szerte az országból,

és azt kérték, menjünk el a városukba, segítsünk megmutatni az arcukat.

Sokkal több ember akarta megmutatni az arcát, mint vártam.

Szóval azonnal megváltoztattam a célomat 10 000 arcra.

Ez a videó 2011 tavaszán készült,

és a mai napig majdnem 20 városba utaztam el,

és majdnem 2000 embert fotóztam le.

Tudom, hogy ez egy beszéd,

de szeretném, ha egy pillanatra csendben maradnánk,

és csak ránéznétek ezekre az arcokra,

mert semmit nem mondhatok, ami adna valamit hozzá.

Mivel egy kép felér ezer szóval,

egy arckép egy új szótárat igényel.

Szóval, miután utaztam, és beszéltem emberekkel,

olyan helyeken mint Oklahoma, vagy Texas kisvárosa,

bizonyítékot találtunk, hogy a kezdeti elv betalált.

A láthatóság igenis kulcskérdés.

Az ismeretség igenis empátiát vált ki.

Amint egy probléma merül fel a saját hátsó kertedben, vagy a saját családodban,

sokkal valószínűbb, hogy empátiát keresel magadban,

vagy egy új látásmódot kutatsz fel.

Természetesen, az utazásaim során találkoztam emberekkel,

akik törvényesen elváltak gyerekeiktől, mert nem voltak heterók,

de találkoztam emberekkel, akik Déli Baptisták voltak,

és vallást váltottak, mert a gyerekük leszbikus volt.

Az empátia keltése a Magától Értetődő Igazságok gerince lett.

De itt van ez a dolog, amit tanultam, nagyon érdekes:

a Magától Értetődő Igazságok nem törli el a különbségeket köztünk.

Ami azt illeti, épp ellenkezőleg, kiemeli azokat.

Bemutatja nem csupán a bonyolultságokat,

amik a különböző emberi lényekben lejátszódó folyamatokban találhatóak meg,

hanem a bonyolultságokat, amelyek minden önálló emberben megtalálhatóak.

Nem arról van szó, hogy túl sok dobozunk volt, hanem túl kevés.

Rájöttem, hogy a küldetésem, hogy melegeket fotózzak, magából fakadóan hibás volt,

mert a melegnek egy millió különböző árnyalata van.

Ott voltam én, segíteni próbáltam,

és megerősítettem azt az egy dolgot, amit egész életemben próbáltam elkerülni --

még egy dobozt.

Egy ponton hozzáadtam még egy kérdést az hozzájárulási ívhez,

amely arra kérte az embereket, hogy helyezzék el magukat

1-100%-ig terjedő meleg skálán.

És annyi egzisztencia-válságot néztem végig.

(Nevetés)

Az emberek nem tudták, mit csináljanak,

mert még soha nem ajánlottak fel nekik választási lehetőséget.

Tudod számszerűsíteni a nyitottságodat?

Amint túljutottak a sokkon,

az emberek nagy része valahova a 70 és a 90% közé lőtte be magát,

vagy a 3 és 20% közé.

Persze, voltak olyanok is, akik 100%-ig egyiknek vagy másiknak vallották magukat,

de sokkal nagyobb volt azoknak az aránya,

akik valami sokkal árnyaltabbnak vallották magukat.

Rájöttem, hogy a legtöbb ember egy olyan spektrumba esik, amit én csak úgy hívok: "Szürke".

Hadd legyek világos -- és ez nagyon fontos --

egyáltalán nem állítom, hogy nem létezik preferencia.

És biztosan nem fogok belemenni a választás vagy a biológiai kötelezettség problémájába,

mert ha valamelyikőtök is azt hiszi, hogy a szexualitás

döntés kérdése,

legyetek a vendégeim, próbáljatok meg szürkék lenni.

Lefotózlak titeket, csak mert megpróbáltátok.

(Nevetés)

Amit mondani szeretnék, az az, hogy az emberi lények nem egy dimenziósak.

A legfontosabb következtetés, amit levonhatunk a százalékos rendszerből, az ez:

Ha itt vannak a meleg emberek,

itt pedig a heterók,

amíg mi felismerjük, hogy a legtöbb ember

közelebb helyezi magát az egyik opcióhoz, vagy a másikhoz,

van az embereknek egy hatalmas spektruma, ami a kettő között létezik.

És a valóság, ami ebből következik, tényleg bonyolult.

Mert, például, ha elfogadsz egy törvényt,

ami megengedi a főnöknek, hogy elbocsássa az alkalmazottját homoszexuális viselkedésért,

hol tudod pontosan meghúzni a vonalat?

Itt van, az embereknél, akiknek egy-két heteroszexuális tapasztalata van eddig?

Vagy itt van,

az embereknél, akiknek egy-két homoszexuális tapasztalata van eddig?

Hol válik valaki pontosan másodosztályú állampolgárrá?

A másik érdekes dolog, amire rájöttem a tervem, az utazásaim közben,

az az, hogy milyen szegényes megkötés a szexuális irányultság.

Miután ennyit utaztam, és ilyen sok emberrel találkoztam,

hadd mondjam el nektek, pont annyi bunkó és édespofa,

demokrata és republikánus, atléta és királynő,

és bármilyen más polarizáció van az LMBT közösségben,

amennyit csak el tudsz képzelni;

pont annyi, amennyi az emberi fajon belül megtalálható.

Félretéve, hogy mi egy jogi kezet hátrakötve játszunk,

és amint túljutsz az előítélet és szenvedés közös narratíváján,

csupán az, hogy nem vagyunk heterók,

nem azt jelenti, hogy van bennünk bármi közös.

Szóval, az arcok soha nem végződő burjánzása, amivé a Magától Értetődő igazságok válik,

amint remélhetőleg több és több felületen megjelenik,

buszmegállók, hirdetőtáblák, Facebook oldalak, képernyőkímélők,

talán az emberiesség felvonulását nézve,

valami érdekes és hasznos kezdhet megtörténni.

Remélhetőleg ezek a kategóriák, ezek az oldalak,

ezek a túlságosan leegyszerűsített dobozok,

haszontalanná válnak, és lassan eltűnnek.

Mert tényleg, semmit nem írnak le abból, amit mi látunk,

semmit abból, amit tudunk, vagy akik vagyunk.

Mert amit mi látunk, azok emberi lények, sokszerűségükben.

És az, hogy látjuk őket, megnehezíti az emberiességük letagadását.

Legalábbis remélem, hogy megnehezíti az emberi jogaik letagadását.

Én vagyok az,

akitől megfosztanád a lakhatás jogát,

az örökbefogadás jogát, a házasság jogát,

a szabadságot, hogy itt vásároljak, itt éljek, itt vegyek?

Én vagyok az, akit úgy döntöttél, kitagadsz,

a gyermekedként, fivéredként, nővéredként, anyádként, apádként,

szomszédodként, unokatestvéredként, a nagybátyádként, az elnökként,

rendőrként vagy tűzoltóként?

Túl késő.

Mert ez a sok dolog már mind vagyok.

Mi már mind ezek a dolgok vagyunk, és mindig is azok voltunk.

Szóval kérlek, ne úgy fogadj minket, mint idegeneket,

fogadj minket, mint egyenrangú emberi lényeket, és pont.

Köszönöm.

(Taps)